Önismereti tréning haladóknak
A ma este eredményeként három sorsfeladatot fogalmaztam meg magamnak, amely önmagában is jelzi, hogy nem sorsfeladatokról van szó, hanem csak feladatokról, talán az elvégzésük által fog beteljesülni a sorsfeladatom. A bejegyzés további része olyannyira személyes lesz, hogy megtörténhet, hogy a végére megbánod, hogy elolvastad.
A három feladatom a következőképp néz ki: írni, megélni a nőt és jóvátenni a szüleim házasságát.
Azért kell írnom, mert egy állandó sürgető vágyat érzek rá, egy erős késztetést, hogy a gondolataimat megosszam és, bár ezt leginkább szóban szeretem csinálni, a szavak csak hangulatukban maradnak meg, míg az írás teljes valójában és megismételhetően. A gondolatmegosztási vágy valószínűleg két okból fakad, egyrészt egy határozott meggyőződésből, hogy időnként és az időnkéntet itt a legkomolyabban értem, nemcsak álszerénységi szófordulatként, vannak olyan gondolataim, amellyel ilyen nyersen a saját kis környezetemben nem foglalkozik senki, tehát adott környzetben úttörönek is számíthat, mást is ébreszthet további gondolkodásra, másrészt pedig, és ez a gyakoribb, számtalan kérdés jut eszembe nap, mint nap, mondhatnám spontánul, de nyilván mindig valamiféle impulzus hatására, ami generál egy gondolatot, ami egy következőt, és így tovább. Legmélyebb ebbeli elgondolkodásaim mosogatás és munka közben szoktak történni, munka közben akkor, ha az impulzus friss vagy erős, az elvégzendő feladat pedig poros és unalmas.
A probléma az írással szintén kettős, egyrészt az írás bonyolultsága a beszédhez képest, másrészt az írással, mint termékkel szembeni állított elvárásaimnak való csekély megfelelés. Az elsővel az a gond, hogy a mondanivaló, ami egyszerre előbukik belőlem és rögtön kikívánkozik, az szóban gyakran frappáns, ütös, hangulata van és üzenete. Amíg leírom, kétszer félreütök, eszembe jut, hogy menteni kell, véletlenül rápillantok az előző sorra és újra olvasom, felnézek az írásból és észreveszek valamit, valaki hozzám szól, vagyis ezeregy módja van annak, hogy ne csak a hangulatot, hanem még a gondolatsort is elveszítsem és akkor ott állok vesztesen és lealázva a saját mondatom előtt a saját eszközeim által. Ezen a problémán kevéssé tudok felülemelkedni. A másik gond az igény. Bár kezdő középiskolás korom óta igyekszem magam távol tartani az irodalmi szentenciáktól, azon túl, hogy nagyon tetszett, vagy egyáltalán nem tetszett – és mindezt egy tanár hatására, aki szerint, ha valaki sokat olvas, annak nem lehet kedvenc írója, így nekem sem lett, demonstrálva ezáltal, hogy sokat olvasok, mert voltak idők, amikor az embereket és magamat az elolvasott könyvek számában mértem – nos (ládd, pont ez a baj az írással, hogy szóban vissza lehet kanyarodni egy nossal, míg írásban már elvesztetted a fonalat), oda jutottam mostanra, hogy kineveztem magamnak négy olyan írót, akiket irodalmi-nyelvi zseniknek találok, bár közülük csak egyet olvastam anyanyelvén. Hozzátenném, hogy bár nem tudom mennyi író van a világon számontartva, valószínűleg az egy századukat sem ismerem, a közepesen szegényes tudástáramból Llosa, Eco, Rushdie és Szabó Magda emelkednek ki, mint azon alkotók, akiknél néha a történet lényegtelenné válik, mert a szavak egymásba olvadása minden egyébért kárpótol. Ezekhez az írásokhoz viszonyítva, és sajnos nem csak, amit én írok, az maximum a rejtett gondolat viszonylag tisztán való megfogalmazásában képvisel értéket, ám ez mitsem ér amellett a zeneiség mellett, amelyet valaha megvalósítani kivánnék. Elkezdtem irtózni az irodalmi kliséktől az utóbbi időkben, talán mert mindig ugyanazok a szófordulatok fordulnak felém, általában leköt a történet és csak halmozás után veszem észre, hogy minden könyvben ugyanazok a kifejezések szerepelnek ugyanazokra az érzésekre. Azt szeretném, ha az én írásaim egyszerre lennének nagyon tudományosak (Eco), nagyon hömpölygősen líraiak (Llosa), nagyon tömören kifejezőek (Rushdie), és nagyon anyanyelviek (Szabó Magda). Nyilván, nincs ahogy, gondolom, beérném csak eggyel is, de csak néha van az amikor egy írás után érzem, hogy itt a mondatok egymást fűzik, hogy egy szusszra elolvastam és talán még el is mosolyodtam a végén.
Néhány évvel ezelőtt egy megrendelt és kifejezetten ezt a célt szolgáló önismereti csoportmunkán vettem részt, amit nem kértem, nem fizettem érte, de mivel helyzetbe hoztak, igyekeztem a lehető legjobban felkészülni rá. Mivel a meglepetéseket nem kedvelem annyira. A találkozó összességét tekintve valóban kevés meglepetést okozott, előző felkészültség miatt, leszámítva persze a különbséget aközött, hogy élőben tapasztalsz valamit, illetve, hogy olvasol róla. Ám volt egy pillanat, amikor oda lett nekem is csapva, pontosabban többször lett odacsapva, csak hát a csapások olyanok voltak, amelyekre már szinte olajozott védekezési mechanizmusaim voltak, így a csapás csak emlékeztett egy sebhelyre, igaz fájdalmat nem okozott. Ám volt egy rejtett kicsi seb, ami annyira mélyen volt, hogy igazából védeni sem kellett, mert nem volt aki odacsapjon, én meg végképp nem okoztam magamnak fájdalmat azzal, hogy néha megpiszkáljam. És sikerült itt pont oda jól belevágni, hogy összerezzenjek tőle, hogy bog legyen a gyomromban, hogy egy kicsit megijedjek, sőt tulajdonképpen nagyon megijedjek, majd nyugodtnak lássak, majd megpróbáljak úgy beszélni róla, mintha ez is csak olyan lenne, mint az addig felvetett témák. Nem sikerült, hogy is sikerülhetett volna, épp csak a sírástól bírtam magam megkímélni, majd nagyon finoman, nagyon enyhén, nagyon jól körülírtan és megfogalmazottan beszéltem róla egy célszemélynek, aztán még egy célszemélynek , de ott már hintőpor volt a seben, majd még néhány személynek, de ott már ragtapasz volt rajta, mégha látszott is. Mai napig nem tudom teljesen kitenni a szabad levegőre, pedig gyorsabban gyógyulna, ám annyi sikerült, hogy néha, ha magam vagyok, finoman és vigyázva leszedem róla a tapaszt, megfújom, hagyom szabadon és egy kicsit foglalkozom vele. Néhányan, akik tudnak róla, ragtapaszosról, hintőporosról, esetleg csupaszon, látják a változást, tudják, hogy azóta a beszélgetés óta kezdődött, nagyon apró, nagyon folyamatos és nagy munkám van vele. Sok munkám, néha azzal a kellemetlen érzéssel, a boggal, fekete lepkékkel a gyomorban, amikor nem tudod mit csinálj, mert nehezen kapsz levegőt, a kezed egyfolytában mozogna, nem találod a helyed, mint amikor túl sok kávét iszol és felpörögsz, de nem haladsz vele sehova. Így kell nekem nővé válnom és így kínlódom vele minden nap egy kicsit.
Ilyen távlatból visszatekintve nem tudom, hogyan alakult így, de mi egy végtelenül kibeszélős család voltunk. Nem emlékszem arra, hogy valaha el lettünk volna küldve, hogy túl fiatalok vagyunk és nem érthetünk meg valamit, talán a legdurvább titkolódzás – nyilvánosan – az volt, amikor a szüleim románul beszéltek, hogy ne értsük. Ebben a nagyon nyitott családban egy hozzám hasonló, és nem csak hasonló, mert végül is rólam van szó, szóval nekem, mint egy állandóan kérdezgető, kotnyeleskedő, gyors felfogású gyermeknek rengeteg lehetősegem támadt a felnőttek világában élni. Nem mintha tudtam volna, hogy akkor a felnőttek világában élek, de folyton érdekelt bármi, ami velük történik, amit mondanak, amit értenek alatta, amit nem szeretnek, vagy amit elhallgatnak. Ennek a hatalmas nyitottságnak nyilván számtalan áldozata lett mára az én lelkemben, de ugyanakkor sokszor előre emelt egy lépést, ami valószínűleg egyébként is megtörtént volna, csak nem akkor, vagy nem úgy. Mire odakerültem, hogy kapcsolatszerű dolog kezdett alakulni az életemben, addigra én már egy relatív pontos képpel rendelkeztem a szüleim kapcsolatáról, és ha ez mostani megvilágításban nem is állja annyira a helyét, az azonban teljesen biztos, hogy nagyobb tudással rendelkeztem a párkapcsolatok mechanizmusáról és ritmusáról, mint nagyjából bárki a korosztályomból. Az első, teljeséggel félresikerült, két kézzel elbaltázott úgymond szerelmi kapcsolatomnak akkor egyértelműen el kellett romlani, mert annyira nem hasonlított ahhoz, ahogyan a szüleim éltek, hogy nem is volt valóságszerű. Az első, ám ezúttal normális kapcsolatomnak talán nem kellett volna ennyire törvényszerűen elromlani, bár filmek tömkelege készült hasonló helyzetről, de soha nem felejtem el a 3 évvel idősebb barátom kínkeserveit, aki már túl volt az első szerelmén és így nem tudta velem közösen megélni az én első igaz szerelmemet és aki többször is elmondta, hogy milyen nehéz velem, a 16 éves szűz kislánnyal, aki szellemében jóval a kora előtt jár, ám lelkében, érettségében egy bakfis, határozott képpel egy kapcsolatról, amit nemhogy könyvekből, de közvetlenül az előtte élő példából másolt le. És mivel ő egyáltalán nem úgy látta a szüleim házasságát, mint én, számára ez nem egy követendő vagy elvetendő példa volt, hanem egy a sok felnőtt kapcsolat közül, amelyhez vajmi kevés közünk van. Minderre rátevődött ez a bálványimádathoz hasonló rajongás, amit az apám iránt fejtettem ki és aminek soha semmilyen tisztességes jelét nem tudtam mutatni, mindaddig, amíg nem jutottunk oda, hogy a baráti beszélgetések mezején megszeressük egymást igazán, késő kamaszkoromban. Az otthoni agyonbeszélgett párkapcsolatok miatt, amelyben kiveséztük az összes barátom párkapcsolatát, a szüleim összes kollegájának a viszonyát, a család összes házasságát és a közösen megnézett ezernyi film összes kusza afférját, mind oda vezettek, hogy valahol mélyen és nem egészen megfogalmazottan élt bennem egy meglehetősen körülhatárolt kép arról, ahogyan egy kapcsolat kell működjön és én minden akkori tudásommal és képességemmel azon voltam, hogy az sikerüljön. Mivel teljeséggel tudatalatti volt, eszembe sem juthatott, hogy esetleg másnak is van kapcsolatképe, sőt, hogy ez esetleg nem egy kipipálandó feladat egy listán, amit ha elérünk és a tizes kritériumrendszer minden pontján átesik, akkor kipipálunk, mert megvalósítottuk, amit már régóta vágyunk. Ennek a rejtett modellnek, kapcsolati iskolának az árnyékában telhettek el a viszonyaim, minden fiút állandóan és kizárólag az apámhoz viszonyítva, egyfolytában reménykedve, hogy sosem buknak el a vizsgán, hogy mindig azt mondják, amit ő és úgy gondolnak dolgokat, mint ő. És nekem nem egy mindennapi apám van. Amikor ez az iskola-kapcsolat (amiről kihangsúlyozom, sem a szüleim, sem én nem tudtuk, hogy ilyen erősen ívódik bele az agyamba) megbukott, elbukott, tulajdonképpen hörögve fulladozni kezdett az orrom előtt, akkor az első reakciókban talán el sem hittem. Nem azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el, vagy nem értettem meg, hiszen addigra már annyit beszéltünk mindenféle kapcsolatról, és még mennyit az övékről, hogy társaságban olyanokat tudtam mondani a viszonyokról általában, amiket emberi számítás szerint még nem volt honnan tudnom. Egyszerűen csak nem fogadtam el. Mint a halálesetet, amikor megértettem és tudomásul vettem, hogy nincs többet és végeztünk vele, de igazából azért várom, hogy hazajöjjön, amikor náluk vagyunk, szavaljon egy kicsit, mondja a nagy ítéleteket és mi kacagjunk rajta és én tehessek egy megjegyzést arra, hogy akkora a hasa, hogy nem bírom már átölelni. Hát pont ezek hiányoznak a minta-kapcsolatból. Az iskola példából. Ami annyira jó volt és annyira szabad és nyitott és befogadó és kitáró, hogy tulajdonképpen belebukott magába, felemésztődött, mert már nem volt benne igaz titok, csak hamisak, amikről úgy tűnt, hogy beszélték és közben csak elbeszéltek egymás mellett. És az ő megtörésük újra tört bennem, hagytam, hogy kifulladjanak, tulajdonképpen még arra sem voltam hajlandó, hogy segítsek a húgomnak feléleszteni őket, mert eltávolodtam, mint egyetlen megoldás arra, hogy ne kelljen teljesen magamba engednem az ő fájdalmukat, amitől kevéssé sem kíméltek minket. A régi jó szokások margóján. Így érzem most azt, hogy feladatom nekem helyrehozni ezt, a minta-kapcsolatot, az iskola-viszonyt, amit magamnak teremtek a magam képére és formájára, létre kell hoznom azt, amit tőlük tanultam, de amit ők nem voltak képesek befejezni.
kedd, szeptember 15, 2009
péntek, szeptember 04, 2009
106. bejegyzés a magyar pszichóról
Körülbelül 100 oldal után szökkentem neki a megírásnak, aztán lenyugodtam, hogy nem írok valamiről véleményt, amihez semmi közöm és meg sem kértek rá, más irodalmi élményemet sem mutatom be soha. Nyilván, ez több volt mint irodalmi élmény, mert állítólag rólam is szólt a könyv és így a késztetés is nagyobb volt, hogy kiálljak, vagy megtagadjam, tudván mindeközben, hogy igazából mindegy. Amikor úgy döntöttem, hogy nem írok, akkor nekikezdtem elolvasni mindenfélét róla, amit a neten találtam, az írójáról és megnézni a képeit. Tiszta Katával soha nem találkoztam élőben, úgyhogy igyekszem a szubiektív értékítéleteket megtartani magamnak és koncentrálni a könyvre.
A Magyar Pszichóról előszőr a Gold a mennybe megy jutott eszembe, amit már számtalanszor idéztem a blogban, arra engedve következtetni, hogy igencsak tetszett nekem az az iromány, és hát sajnos e két könyv összehasonlítása sehol sem állja a helyét. Meg is próbálok ezért leszállni róla, mert már az elején rossz fénybe tüntetné fel jelen írás tárgyát, pedig a konkluziókat csak a végére szánom. A Gold alaptörténete a kiégett amerikai zsidó filozófus, író és tanár, aki azt a nevetséges feladatot kapja, hogy írja meg a zsidó lét élményét Amerikában. Míg Gold alkotói blokkban végigkínlódja a könyvet, mert egyáltalán nem tudja, hogyan kéne ezt a témát megfogni, addig a könyv végére az olvasó eljut a zsidó lét élményéhez. A Magyar Pszichó az erdélyi magyar lét élményét fogalmazza meg Budapesten, ami egyébként egy érdekes olvasmány is lehetne, ha nem érezném azt, hogy egy univerzális kisebbségi létet próbál bemutatni, túlmutatva a személyes élmények hitelességén.
Nem vitatom Tisza Kata iszonyúan szomorú, nyomorúságos sorsát életének 18 éve alatt, amikor is szétszenvedte magát a kommunizmusban, amibe pontosan két évvel élt többet, mint én, tehát őt 10 évesen érte a rendszerváltás, míg engem csak 8 évesen, innen az élettapasztalat. És az 100 km is, ami elválasztotta az életterünket. És egy csomó más minden. Hosszú oldalakon ecseteli a nyomort, a szegénységet, a kilátástalanságot, a provincializmust, a Skanzen-Erdélyt, az elmaradottságot, a jobb és nyíltszívűbb embereket, a lehetetlen érzést néhány nap után, amit a szülei városában, Marosvásárhelyen tölt. És még ezzel is egyet értenék, ha egyrészt nem éreznem azt, hogy egy egyébként is alulinformált társadalmat butít az erdély-képpel az én nevemben is, ami miatt én kényszerülök olyan helyzetbe, hogy magyarázkodnom kell, amiért nem éhezek, nyugati típusú autóm van, gyakran járok külföldre és nem kopottak a ruháim, másrészt pedig azért, mert a mérce nem helyes és csakis egyoldalú eredményhez vezet. Régebb is írtam már arról, hogy milyen bosszantó tud lenni ez az állandó Magyarország-körüliség a gondolkodásunkban, de nyilván értem a mozgatórugóit. Amit nem értek, hogy miért érezzük kényszeresnek, hogy egy erdélyi várost Budapesthez hasonlítsunk. Ez nem mérce, ez egy szellemi, önbizalmi öngyilkosság, a fajsúlynak legalábbis hasonlónak kell lennie, ha nem egyformának. Csíkszeredából Kolozsvárra menni maga a fejlődés, egy lépcsőfok a nagyvárosi nyüzsgés és kozmopolitizmus irányába, Kolozsvárról Budapestre már kultúrlépés, itt nyitott szájjal járod a plázákat, kiállításokat, színházat, megnyitókat, a hangulatos kocsmákat, a gyönyörű épületeket. Hát nem butaság Európa egyik legszebb fővárosát Kolozsvárhoz hasonlítani (jobb esetben), az itthoni viszonylatban is vidéki embereket Pest pergő-nyüzsgő életébe helyezni és utána lesajnálni őket? Miért nem a varsói lengyellel, a bukaresti románnal, a prágai csehvel hasonlítjuk a pesti magyart, hogy méltó ellenfélre találjon a megmérettetésben (ha már méretni kell). Nyilván, akkor vége lenne a sorsunkat sirató évszázados műsornak és valami egyebet kéne találni, aminek több köze van a szakmaisághoz, a tudáshoz, a felkészültséghez, a szakpolitikákhoz, és azért az annyira még nem menő, ezt is értem, csakhát ne tessék az én erdélyi nyomoromról könyvet írni, mert én nem nyomorgok. Komolyan mondom, nem nyomorgok.
Ismerek néhány embert Tisza Kata volt osztálytársai közül, akik szintén nem nyomorognak. Nem is olyan híresek, mint T. Kata és lehet nem is foglalkoznak annyira az identitásukkal, mert az valahol helyben van és csak annyira kell előtérbe hozni, amennyire az megfelel az életüknek. Nem is kellett 8 évig mindenféle megaláztatásnak kitenni magukat (ami alatt könyvük jelent meg, publikációik, és médiaszemélyiségek lettek) az állampolgárságukért, mert már volt egy és bár az anyanyelvük nem azonos az ország hivatalos nyelvével és ez mindenféle bonyodalmakhoz vezet gyakran, azért az új állampolgárság sem fogja soha összetörni az üvegfalat, amiről a könyvben szó van, mert az törhetlen üvegből van és T. Kata mindig is a hányatott sorsú Erdélyi lány marad, aki a tetejében még múzsának is használja ezt.
És még mielőtt rosszul csengne ki ez az egész, bár azt hiszem, már nem nagyon lehet enyhíteni. Nekem nagyon hosszú időmbe telt, amíg valamennyire sikerült ezt a magyar-frusztráltságot legyőznöm, főleg verbális frusztráltságot, hogy bár viszonylag szépen beszélem a magyar nyelvet, 8 osztályos, utcasarki boltok elárusítónői oktatnak ki a párizsi helyes használatáról valamelyik kerületben és én megszégyellem magam, mert az ő hangsúlyukban nincsenek székely, vagy egyéb tájegységi felhangok. Időközben, rengeteg barátom lett innen és onnan és innen-onnan és pillanatnyilag csak egyetlen egy jut eszembe, akivel ha találkozunk, akkor nem magyar-magyar kérdésről beszélünk. Mert nem számít, mert nem kell egymásnak elmagyarázzuk, sem megértsük, úgy beszélgetünk, mintha ugyanabban a kultúrkörben nevelkedtünk volna és valahogy találunk témát a magyarságunkon kívül is.
Hát, nagyjából ez a bajom a könyvvel. Van egyéb is, de az már szarakodás lenne.
A Magyar Pszichóról előszőr a Gold a mennybe megy jutott eszembe, amit már számtalanszor idéztem a blogban, arra engedve következtetni, hogy igencsak tetszett nekem az az iromány, és hát sajnos e két könyv összehasonlítása sehol sem állja a helyét. Meg is próbálok ezért leszállni róla, mert már az elején rossz fénybe tüntetné fel jelen írás tárgyát, pedig a konkluziókat csak a végére szánom. A Gold alaptörténete a kiégett amerikai zsidó filozófus, író és tanár, aki azt a nevetséges feladatot kapja, hogy írja meg a zsidó lét élményét Amerikában. Míg Gold alkotói blokkban végigkínlódja a könyvet, mert egyáltalán nem tudja, hogyan kéne ezt a témát megfogni, addig a könyv végére az olvasó eljut a zsidó lét élményéhez. A Magyar Pszichó az erdélyi magyar lét élményét fogalmazza meg Budapesten, ami egyébként egy érdekes olvasmány is lehetne, ha nem érezném azt, hogy egy univerzális kisebbségi létet próbál bemutatni, túlmutatva a személyes élmények hitelességén.
Nem vitatom Tisza Kata iszonyúan szomorú, nyomorúságos sorsát életének 18 éve alatt, amikor is szétszenvedte magát a kommunizmusban, amibe pontosan két évvel élt többet, mint én, tehát őt 10 évesen érte a rendszerváltás, míg engem csak 8 évesen, innen az élettapasztalat. És az 100 km is, ami elválasztotta az életterünket. És egy csomó más minden. Hosszú oldalakon ecseteli a nyomort, a szegénységet, a kilátástalanságot, a provincializmust, a Skanzen-Erdélyt, az elmaradottságot, a jobb és nyíltszívűbb embereket, a lehetetlen érzést néhány nap után, amit a szülei városában, Marosvásárhelyen tölt. És még ezzel is egyet értenék, ha egyrészt nem éreznem azt, hogy egy egyébként is alulinformált társadalmat butít az erdély-képpel az én nevemben is, ami miatt én kényszerülök olyan helyzetbe, hogy magyarázkodnom kell, amiért nem éhezek, nyugati típusú autóm van, gyakran járok külföldre és nem kopottak a ruháim, másrészt pedig azért, mert a mérce nem helyes és csakis egyoldalú eredményhez vezet. Régebb is írtam már arról, hogy milyen bosszantó tud lenni ez az állandó Magyarország-körüliség a gondolkodásunkban, de nyilván értem a mozgatórugóit. Amit nem értek, hogy miért érezzük kényszeresnek, hogy egy erdélyi várost Budapesthez hasonlítsunk. Ez nem mérce, ez egy szellemi, önbizalmi öngyilkosság, a fajsúlynak legalábbis hasonlónak kell lennie, ha nem egyformának. Csíkszeredából Kolozsvárra menni maga a fejlődés, egy lépcsőfok a nagyvárosi nyüzsgés és kozmopolitizmus irányába, Kolozsvárról Budapestre már kultúrlépés, itt nyitott szájjal járod a plázákat, kiállításokat, színházat, megnyitókat, a hangulatos kocsmákat, a gyönyörű épületeket. Hát nem butaság Európa egyik legszebb fővárosát Kolozsvárhoz hasonlítani (jobb esetben), az itthoni viszonylatban is vidéki embereket Pest pergő-nyüzsgő életébe helyezni és utána lesajnálni őket? Miért nem a varsói lengyellel, a bukaresti románnal, a prágai csehvel hasonlítjuk a pesti magyart, hogy méltó ellenfélre találjon a megmérettetésben (ha már méretni kell). Nyilván, akkor vége lenne a sorsunkat sirató évszázados műsornak és valami egyebet kéne találni, aminek több köze van a szakmaisághoz, a tudáshoz, a felkészültséghez, a szakpolitikákhoz, és azért az annyira még nem menő, ezt is értem, csakhát ne tessék az én erdélyi nyomoromról könyvet írni, mert én nem nyomorgok. Komolyan mondom, nem nyomorgok.
Ismerek néhány embert Tisza Kata volt osztálytársai közül, akik szintén nem nyomorognak. Nem is olyan híresek, mint T. Kata és lehet nem is foglalkoznak annyira az identitásukkal, mert az valahol helyben van és csak annyira kell előtérbe hozni, amennyire az megfelel az életüknek. Nem is kellett 8 évig mindenféle megaláztatásnak kitenni magukat (ami alatt könyvük jelent meg, publikációik, és médiaszemélyiségek lettek) az állampolgárságukért, mert már volt egy és bár az anyanyelvük nem azonos az ország hivatalos nyelvével és ez mindenféle bonyodalmakhoz vezet gyakran, azért az új állampolgárság sem fogja soha összetörni az üvegfalat, amiről a könyvben szó van, mert az törhetlen üvegből van és T. Kata mindig is a hányatott sorsú Erdélyi lány marad, aki a tetejében még múzsának is használja ezt.
És még mielőtt rosszul csengne ki ez az egész, bár azt hiszem, már nem nagyon lehet enyhíteni. Nekem nagyon hosszú időmbe telt, amíg valamennyire sikerült ezt a magyar-frusztráltságot legyőznöm, főleg verbális frusztráltságot, hogy bár viszonylag szépen beszélem a magyar nyelvet, 8 osztályos, utcasarki boltok elárusítónői oktatnak ki a párizsi helyes használatáról valamelyik kerületben és én megszégyellem magam, mert az ő hangsúlyukban nincsenek székely, vagy egyéb tájegységi felhangok. Időközben, rengeteg barátom lett innen és onnan és innen-onnan és pillanatnyilag csak egyetlen egy jut eszembe, akivel ha találkozunk, akkor nem magyar-magyar kérdésről beszélünk. Mert nem számít, mert nem kell egymásnak elmagyarázzuk, sem megértsük, úgy beszélgetünk, mintha ugyanabban a kultúrkörben nevelkedtünk volna és valahogy találunk témát a magyarságunkon kívül is.
Hát, nagyjából ez a bajom a könyvvel. Van egyéb is, de az már szarakodás lenne.
105. bekezdés a magányról
Nem egy súlyos bekezdés, csak olyan írhatnék bejegyzés az ezer gondolat egyikéről, de kevés türelemmel, hogy megalapozzam, így meg csak az érzések maradnak, amiket nem kell megindokolni, sem alátámasztani. Legalábbis a blogban nem.
Régnem tűnik az utolsó bejegyzés óta, mintha a nyaralásnak is vége lenne, a lelkesedés is használt szagú lett, a fizetésem sem érkezik, a szőnyeg is másodrendű lett, a kagylót sem mosom minden használat után, a kocsmát sem járom minden este és a telefont is csak ritkán nyitom fel.
A háló szép lett, a nappali alakul, a konyhát csak nehezen lehet ellensúlyozni. Barátaim, szerelmeim házasodtak és nősültek a nyáron, megszületik a gyermekem egy más anya által, és egy hetet thai csiztam. Azóta sportolok, unokaöcsém szavaival, 26 éve előszőr. Tiltakoznék mert az életemben elkövetett edzések száma területekre leosztva valahogy eképp nézne ki: egy darab edzés síből, röplabdából, taek won doból, korcsolyából, úszásból, kosárból, futásból, táncból, teniszből. Több darab edzés vívásból és mindenestől talán semmi nem olyan intenzív, mint ez az őrült láz, hogy 7-kor kelek reggelente – 26 éve előszőr – és úszni meg fallalbdázni járok. Talán ha őrült kocsma lázban égnék azzal a kevés ám annál értékesebb barátommal, akik esetleg vannak itt de nem tudom, akkor ez a reggeli sportolás is másképp alakulna és kevésbé kötne le a saját térfogatom, úgysem mozdulok ki a házból egész nap. Van munkahelyem és nincs irodám, kivéve a sarkot, amit magamnak alakítottam, de se nem szép, se nem hangulatos. Még munkára sem igazán megfelelő. Szerelmes és kevésbé szerelmes filmeket töltök, de csak az előzőket nézem, a másodikhoz életunt vagyok, nem érdekel, ha nem happy-end a vége, pedig elég happy-endben élek épp, hova ez a sóvárgás. Mivel semmi különleges nem történik, a más életébe élem bele magam, a rossz kislány csínytevéseibe, a távoli barátaim esetleges problémáiba, a szerelmes filmek főhőseibe, akik a tetejében néha össze sem jönnek, máskor meg zavaróan fiatalok, a kollégáim (általam is generált) frusztráiba, a legkisebb rossz szóra is ugrom, ha épp olyan nap van, aztán csak kacagok magamon.
Az illatok jobbak körülöttem, a nyugodtság már várva várt és beteljesült, egyfolytában tiszták a ruháim, a kapcsolatom harmonikusabb, a sótartó olyan, amilyent akarok és az edények az enyéim.
Kezd a blog nekrológhoz hasonlítani, nekrológ a szeretteimről, nekrológ az életemről.
Régnem tűnik az utolsó bejegyzés óta, mintha a nyaralásnak is vége lenne, a lelkesedés is használt szagú lett, a fizetésem sem érkezik, a szőnyeg is másodrendű lett, a kagylót sem mosom minden használat után, a kocsmát sem járom minden este és a telefont is csak ritkán nyitom fel.
A háló szép lett, a nappali alakul, a konyhát csak nehezen lehet ellensúlyozni. Barátaim, szerelmeim házasodtak és nősültek a nyáron, megszületik a gyermekem egy más anya által, és egy hetet thai csiztam. Azóta sportolok, unokaöcsém szavaival, 26 éve előszőr. Tiltakoznék mert az életemben elkövetett edzések száma területekre leosztva valahogy eképp nézne ki: egy darab edzés síből, röplabdából, taek won doból, korcsolyából, úszásból, kosárból, futásból, táncból, teniszből. Több darab edzés vívásból és mindenestől talán semmi nem olyan intenzív, mint ez az őrült láz, hogy 7-kor kelek reggelente – 26 éve előszőr – és úszni meg fallalbdázni járok. Talán ha őrült kocsma lázban égnék azzal a kevés ám annál értékesebb barátommal, akik esetleg vannak itt de nem tudom, akkor ez a reggeli sportolás is másképp alakulna és kevésbé kötne le a saját térfogatom, úgysem mozdulok ki a házból egész nap. Van munkahelyem és nincs irodám, kivéve a sarkot, amit magamnak alakítottam, de se nem szép, se nem hangulatos. Még munkára sem igazán megfelelő. Szerelmes és kevésbé szerelmes filmeket töltök, de csak az előzőket nézem, a másodikhoz életunt vagyok, nem érdekel, ha nem happy-end a vége, pedig elég happy-endben élek épp, hova ez a sóvárgás. Mivel semmi különleges nem történik, a más életébe élem bele magam, a rossz kislány csínytevéseibe, a távoli barátaim esetleges problémáiba, a szerelmes filmek főhőseibe, akik a tetejében néha össze sem jönnek, máskor meg zavaróan fiatalok, a kollégáim (általam is generált) frusztráiba, a legkisebb rossz szóra is ugrom, ha épp olyan nap van, aztán csak kacagok magamon.
Az illatok jobbak körülöttem, a nyugodtság már várva várt és beteljesült, egyfolytában tiszták a ruháim, a kapcsolatom harmonikusabb, a sótartó olyan, amilyent akarok és az edények az enyéim.
Kezd a blog nekrológhoz hasonlítani, nekrológ a szeretteimről, nekrológ az életemről.
szombat, július 04, 2009
104. bejegyzés a gyászról
A stilisztika kedvéért kezdhetném úgy is, hogy emlékszem ahogy ..., vagy emlékképeim vannak róla, amint ..., mint ahogyan beszélnél valakiről, aki néhány markáns pillanatban életre szóló élményt hagyott benned. Csakhogy mindennapos családtagok nem életreszóló élményelet hagynak, hanem egyszerűen részei a mindennapoknak, akkor is, ha semmi különlegeset nem tesznek és akkor is, ha kiemelkedő, nagy egyéniségek.
A nagyszülők tipológiájába, szerintem okosan, beletartozik az is, hogy kinn élnek falun, nyaranta mész hozzájuk es különböző illatok, esetek, széna, stb. kötnek hozzájuk. Eképp a haláluk egy fájdalmas, de valahogyan csak ahhoz a világhoz köthető veszteség. Nyilván, elképzelésem nincs a más fájdalmáról hasonló esetben, én csak azt tudom, hogy mi úgy nöttünk fel, hogy az összes nagyszülőnk valahol a szomszédban lakott. Suli után oda mentünk haza, ahova jól esett, többnyire a tanítónéni nagymamámhoz, mert vele csináltuk a házit is és utána nézhettünk rajzfilmet, lévén nagymamámnak meglehetősen hamar lett videója és azon egy csomó Walt Disneyt és Warner Brost vetített, amiket nagybátyám küldött a fiúk révén.
Az egész életem az emlékkép része. Nagyapám, akiről felületesség lenne nem Bélatataként beszélni, legalább 1,9O volt a szememben és makk egészséges. Soha nem tudtam, milyen magas, csak azt, hogy iszonyú sűrű volt a szemöldöke és a haja és nagyon későn kezdett el őszülni. Futósízett, futott, néha maratonon is. Legalább kétezer verset tudott fejből, ez és a II. Világháború volt a védjegye. Bár az utóbbi idők megszállottsága Jézus volt és az őt körülölelő legenda, azért Hitler és a háború sosem tűnt el a repertoárból. Negyven évig volt törvényszéki bíró, 6 évig a Legfelsőbb Bíróság második magyar bírája, hátratett kézzel sétált Darvas Jóska bácsival éveken keresztül. Hamar mérgelődőtt, tiszta anyám és húgom, tele szívjósággal, pedig mennyit morgott, istenem. Mindent szóvá tett, ami nem tetszett neki és sosem tudtad mi nem tetszik, de annyire gyermek volt, hogy muszáj volt kacagni rajta. Timócinak szólított, szerintem ők kezdték nagymamámmal, aztán jöttek a többiek, gondolom kedvelte a ci-ket, mert nagymamámat Magdócinak hívta. Azt mondta, örvend, hogy annak idején, amikor hazajött a katonaságból és ődöngött Tekerőpatakon és nézte a csinos lányokat, akkor nem Mancit vette feleségül, mert lám Manci jól megcsúnyúlt öregségére, míg Magdóci még mindig milyen jól néz ki.
El volt kényeztetve. A dolgok körülötte megszerveződtek, csak akkor ájult el, amikor az első gyermeke születésekor orvosi köpenybe belópozott a kórházba és a kómában lévő felesége feje fölött az orvos kollegiális bizalmassággal mondta, hogy hát ez a nő a reggelt nem éri meg. Ezt mondták néhány órája róla is, csakhogy most be is vált.
Tudom, hogy a gyász személyes, az ember csak úgy nem sírja tele az internetet a fájdalmával, de nekem nincs más módszerem. Emberek halnak meg mellettem, olyanok, akiknek sem az idejük nem jött el ... elvileg, sem a dolgukat nem végezték el, egyszerűen csak meghaltak és én mondogatom, hogy ez a dolgok rendje, de a rend igazából az, hogy minél idősebb vagy, annál több év élmény van valakivel, aki annál közelebb kerül a halálhoz és annál jobban fáj minden alkalommal, mert annál kevesebbet élsz te magad is, hogy elfelejtsd.
Ez lenne Ő: http://www.hhrf.org/hargitanepe/2009/apr/hn090428.htm#E15E17
A nagyszülők tipológiájába, szerintem okosan, beletartozik az is, hogy kinn élnek falun, nyaranta mész hozzájuk es különböző illatok, esetek, széna, stb. kötnek hozzájuk. Eképp a haláluk egy fájdalmas, de valahogyan csak ahhoz a világhoz köthető veszteség. Nyilván, elképzelésem nincs a más fájdalmáról hasonló esetben, én csak azt tudom, hogy mi úgy nöttünk fel, hogy az összes nagyszülőnk valahol a szomszédban lakott. Suli után oda mentünk haza, ahova jól esett, többnyire a tanítónéni nagymamámhoz, mert vele csináltuk a házit is és utána nézhettünk rajzfilmet, lévén nagymamámnak meglehetősen hamar lett videója és azon egy csomó Walt Disneyt és Warner Brost vetített, amiket nagybátyám küldött a fiúk révén.
Az egész életem az emlékkép része. Nagyapám, akiről felületesség lenne nem Bélatataként beszélni, legalább 1,9O volt a szememben és makk egészséges. Soha nem tudtam, milyen magas, csak azt, hogy iszonyú sűrű volt a szemöldöke és a haja és nagyon későn kezdett el őszülni. Futósízett, futott, néha maratonon is. Legalább kétezer verset tudott fejből, ez és a II. Világháború volt a védjegye. Bár az utóbbi idők megszállottsága Jézus volt és az őt körülölelő legenda, azért Hitler és a háború sosem tűnt el a repertoárból. Negyven évig volt törvényszéki bíró, 6 évig a Legfelsőbb Bíróság második magyar bírája, hátratett kézzel sétált Darvas Jóska bácsival éveken keresztül. Hamar mérgelődőtt, tiszta anyám és húgom, tele szívjósággal, pedig mennyit morgott, istenem. Mindent szóvá tett, ami nem tetszett neki és sosem tudtad mi nem tetszik, de annyire gyermek volt, hogy muszáj volt kacagni rajta. Timócinak szólított, szerintem ők kezdték nagymamámmal, aztán jöttek a többiek, gondolom kedvelte a ci-ket, mert nagymamámat Magdócinak hívta. Azt mondta, örvend, hogy annak idején, amikor hazajött a katonaságból és ődöngött Tekerőpatakon és nézte a csinos lányokat, akkor nem Mancit vette feleségül, mert lám Manci jól megcsúnyúlt öregségére, míg Magdóci még mindig milyen jól néz ki.
El volt kényeztetve. A dolgok körülötte megszerveződtek, csak akkor ájult el, amikor az első gyermeke születésekor orvosi köpenybe belópozott a kórházba és a kómában lévő felesége feje fölött az orvos kollegiális bizalmassággal mondta, hogy hát ez a nő a reggelt nem éri meg. Ezt mondták néhány órája róla is, csakhogy most be is vált.
Tudom, hogy a gyász személyes, az ember csak úgy nem sírja tele az internetet a fájdalmával, de nekem nincs más módszerem. Emberek halnak meg mellettem, olyanok, akiknek sem az idejük nem jött el ... elvileg, sem a dolgukat nem végezték el, egyszerűen csak meghaltak és én mondogatom, hogy ez a dolgok rendje, de a rend igazából az, hogy minél idősebb vagy, annál több év élmény van valakivel, aki annál közelebb kerül a halálhoz és annál jobban fáj minden alkalommal, mert annál kevesebbet élsz te magad is, hogy elfelejtsd.
Ez lenne Ő: http://www.hhrf.org/hargitanepe/2009/apr/hn090428.htm#E15E17
vasárnap, június 14, 2009
103. bejegyzés a változásról
Gold szerint minden változás csak rosszat hoz és én csak reménykedni merek, hogy Gold e tekintetben mélységesen téved, mert egyébként minden más, életről valott elméletét és szemléletét, ha nem is mindig támogatom, de rendszerint elfogadom és egyet értek vele.
Ezek történnek velem mostanság. Két hét múlva szombaton elbúcsúztatom a várost, az itt megismert barátaimat, vagy nem is őket, hanem az itt eltöltött idő emlékét, a közös gondolkozásokat, vitákat, lelkesedést, nyavajgásokat, féltékenykedésket és irigységeket, a nagy röhögéseket, 9 évemet. Egy kicsit sajnálom magam és most jó ebbe az önsajnálatba alámerülni. De szombaton úgy isztok majd velem, hogy az újdonságot és a változást ünneplem.
Januárban eldöntöttem, hogy Szentgyörgyre költözöm. Miért is döntöttem így, nem tudnám pontosan megfogalmazni. Utólag elméletek hosszú sorát fontam eköré, egész történetet tudok és későbbiekben talán fogok is mesélni róla, de a döntés pillanatnyi volt és rám olyannyira nem jellemző. Már a pillanatnyiság. Emiatt azt kell hinnem, hogy régóta fogalmazódott, csak egyszerűen féltem hangosan kimondani, mert az már a beleélést, az elhatározottságot jelentette volna és én egyáltalán nem akartam magam beleélni a szentgyörgyi életbe. Gondolom, E.-ék is befolyásolhattak kissé, ők nem is tudnak róla és ironikus módon a blogom sem olvassák, de az ők elhatározásuk befolyásolt indirekt módon a cigarettában is, annak ellenére, hogy L. azóta visszaszokott, részben obiektív okok miatt. És, bár kissé eléje mentem a dolgoknak, hiszen kronológiailag E.-ék utánam döntöttek a saját hazaköltözésükről, azt hiszem a levegőben logó, egyre sürgetőbb vágy, hogy végre valami a mienk legyen, hogy építkezzünk, nem téglákból, hanem kiskanalakból, wc tisztitókból, közös vacsorákból, együttlefekvésekből, munka utáni találkozókból, meszelésből, kispolc vásárlásból, hűtőből, közös költségekből és a szemétlevivés fölötti harcokból vezetett rá arra, hogy végül hangosan is kimondjam: nyáron Szentgyörgyre költözöm.
Felemesztétte a félévemet, tulajdonképpen. Február végétől négyszer voltam ágyban fekvős beteg, és semmi számottevő fiziológiai problémám nincs. Leszámítva talán a magas koleszterin szintet, ami költözésem célpontja szerint természetes és az ilyen megjegyzései teszik kérdőjelessé a költözést, ami nemcsak egy sima lakás váltás, hanem egy típusú élet megszüntetését, barátoktól, helyektől, élményektől való elszakadást és az újfajta elkötelezettség néma igéretet is jelenti. A mindig boldog, egészséges kiegyensúlyozott, méretes szervezetem valószínűleg így tiltakozik az el nem rendezett, boronált ügyek ellen, más sír, lefogy, nem alszik, bekarikásodik a szeme, egy tömegben viseli magán a búság jeleit, én csak kicsiket belázasodom, himlősödöm. Általánosan elfogadott stabilitás jelzők az ember életében a családja, a szerelme, a munkája, a barátai. Január óta nekem ezek mind kérdőjel alá kerültek, átalakulóban vannak, változnak, új kihívásokat jelentenek, és nem én csinálom őket. Fura érzés nem alkotója lenni azoknak az elemeknek, amelyek felelősek a jólétemért, mégis csak elszenvedem őket, és most vagyok azon a ponton, amikor kezdek eltekinteni fölöttük, nem aggódni értük, megpróbálni úgy tenni, mint a nagyok, akiket mindig is irigyeltem, legyinteni egyet és azt mondani, úgyis kialakul. Csakhogy az én életemben nem alakultak ki dolgok, vagy csak azt hiszem én, görcsösen vigyáztam, hogy meglepetések ne érjenek, felkészítem magam mindenre, irányítom és én szövöm a fonalam, még a determináltságban való hitem gyakorlása közepette is. És most szétfutnak a szálak, és most rohangálok utánuk, itt-ott kapkodom és közben kínlódom.
A költözés tárgyi indoklása a következő: olyan rég élünk külön, pontosan négy éve, lehet ki sem bírnánk még egy évet, vagy ha igen, mivégre. Legalább a házasság nem sürget már, egy éve naptár szerint ütemeztem, erőszakoskodtam. Munkalyem marad a régi, lakást épp keresünk, barátaim vannak. Gondolkodó társaim is vannak, vendéglők és kocsmák ha nem is dögivel, de kedvenc helyeim is vannak. Bulik talán jobbak és gyakoribbak, mint Kolozsváron, van squash, színház kitűnő, nem is egy, alternatív is. Egyszóval, minden egy helyen van. De E. nincs, és a többiek sem, akiket ha ritkán is látok, de az életem részei, nincs ez a kis csapat, nincs a sokszínűség, és nyilván nem az etnikaira gondolok. Nincs a tudat, hogy akárhova megyek, vannak ott emberek csíkból, udvarhelyről, szentgyörgyről, vásárhelyről, kolozsvárról, szatmárról, váradról, hunyadról, zilahról és a közbeeső helyekről. Mindenki csak szentgyörgyi. Félek a betokosodástól, az egyoldalúvá válástól, a kisvárosi gondokban való felörlődéstől, a nagyobb képre való rálátás képességének elvesztésétől. Ugyanakkor remélem, hogy ez tőlem is függ.
Ezek történnek velem mostanság. Két hét múlva szombaton elbúcsúztatom a várost, az itt megismert barátaimat, vagy nem is őket, hanem az itt eltöltött idő emlékét, a közös gondolkozásokat, vitákat, lelkesedést, nyavajgásokat, féltékenykedésket és irigységeket, a nagy röhögéseket, 9 évemet. Egy kicsit sajnálom magam és most jó ebbe az önsajnálatba alámerülni. De szombaton úgy isztok majd velem, hogy az újdonságot és a változást ünneplem.
kedd, május 05, 2009
102. bejegyzés az elmaradt segélykiáltásról
„Szükségem van valakire, akinek tiszta az agya és a szive, akinek az élete épp nem változik, nem áll fontos döntés előtt, nem költözik el, be vagy össze, nem építi a karrierjét, nem lóg késélen a szakmája, nem örvend az akaratlan szabadságának, nem megy férjhez, nem vált el, nem szült gyermeket, nem hagyták el és nem hagyott el senkit, nem ismerkedett meg és nem derült fény régmúlt dolgaira, nem beteg, nem államvizsgázik, nincs pénzügyi zavarban, nem kell senkinek a lelkét ápolja, nem ismer engem nagyon jól, vagy nem hiszi azt, hogy nagyon jól ismer, nincsenek előítéletei velem szemben és van kedve egy kicsit beszélgetni.”
Ezt írtam volna tegnap, amikor lépten-nyomon sírnom kellett, az utcán a színház fele, a vendéglőben, a színházban, a szobámban, az ágyamban. Váratlanul jött egy kis segítség onnan, ahonnan nem vártam, mert a felsorolt paraméterek többébe is beleesik, aztán most úgy látszik, csak nem tartott olyan sokáig. Vagy én vagyok érzékenyebb, mint a magamtól megszokott.
Ezt írtam volna tegnap, amikor lépten-nyomon sírnom kellett, az utcán a színház fele, a vendéglőben, a színházban, a szobámban, az ágyamban. Váratlanul jött egy kis segítség onnan, ahonnan nem vártam, mert a felsorolt paraméterek többébe is beleesik, aztán most úgy látszik, csak nem tartott olyan sokáig. Vagy én vagyok érzékenyebb, mint a magamtól megszokott.
péntek, április 03, 2009
101. bejegyzés az iróniáról
Nem illik egy pár cipőt csak úgy kézben hordozni egy szálloda folyósóján, főként, ha azt a potenciális partner cég igazgatója is megláthatja. A potenciális partner cég igazgatójával illik reggel 3-ig inni.
Nem szokás hivatalos helyeken és főként üzleti körökben románul a domnisoara kifejezést használni, a szóban forgó hölgy társadalmi státuszától függetlenül. Ugyanezekben a körökben szokás azonban kézzel turkálni az ételt, részegen üvöltözni, disznó és illetlen viccekkel szórakoztatni a társaságban részt vevő fiatalabb és nyilvánvalóan nem vezető pozicióban lévő nőket.
Butaság és csakis rossz eredményhez vezethet a pozitív diszkrimináció bevezetése egy politikai szervezet körében, hiszen még az érintett célcsoport is egy megalázó intézkedésnek tartja. Pozitív, vagy legalábbis elhallgatott cselekedetnek számít, ha ugyanezen szervezet országos eseményén ott dolgozó fiatal nőket fogdosnak, esetleg női alkalmazottukkal közös hálószobát kérnek.
Elintélendő a román sajtó, hiszen említést sem tesz a G2O találkozójáról, mert annyira el van foglalva Gigi Becali letartóztasával, hogy nem látja, mi történik a világban. Nem számít, ellenben, a romániai magyar sajtó, amely megírja a G2O-at, de említést sem tesz a Gigi Becali letartóztatásáról, mert annyira el van foglalva a világ dolgaival, hogy nem látja mi történik itthon.
A tisztelettől elhalványuló hangon beszélünk egy polgármesterről, amiért annyi mindent megvalósított a településén és mennyire jó fej és nem kérhet olyant tőlünk, amit meg ne tennénk neki, de csak épp, hogy felmordulunk, amikor kiderül, hogy egy munkatársunkat ölelgeti annak akaratán kívül.
Árulás miatt nyilvánosan kiutálja egyik tagját a szervezet, hogy aztán fél év múlva tárgyalóasztalhoz üljön a konkurenciával, amelynek képviselője az előbb említett tag.
Lefekszik egy barátjával, akiről tudja, hogy szerelmes belé és egy hét viszony után szól neki, hogy ő nem szerelmes, már más iránt érdeklődik.
Európai parlamenti képviselő szerint nincsenek Uniós pályázatok, a Parlament csak ritkán ír ki és főként művészeknek, de Romániában a minisztériumoknál vannak pályázatok és oda kell.
Hónapokon keresztül ádáz harcot vívott a pap-politikusok ellen, most az őt is támogató és hitét részben megtestesítő szervezet, nem egy, hanem két papot indít egy politikai funkcióra.
Mit is mondhatnék. Ilyen a világ biztos, vagy csak a kis szeletke, amit én látok belőle.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)