85. bejegyzés a felismerésekről

Nem lehetsz turista a saját szülővárosodban. Nem az a hely, ahova oda (haza) mehetsz egy hétre és akármit megcsinálhatsz, mert nem ismer senki. 18 gyönyörű évet töltöttél abban a városban, ami, bármennyire is ragaszkodsz az elképzelésedhez, nem tranzit város. Nem csak megpihenni mész oda, hanem találkozni is. Nem mondhatod, hogy nem ismer senki és te sem ismersz senkit, mert nem igaz. Szüleid vannak, nagyszüleid és testvéred, családod él abban a városban, amely bekerült a top 5 turistalátványosságok közé az életedbe, mert úgy lehetsz ott idegen, hogy közben élvezed az ismerős megszokottság kényelmét. Nem lehetsz igazságtalan a körülötted lévő emberekkel és főként nem hozhatod őket kellemetlen helyzetbe azáltal, hogy turistaként viselkedsz egy nem célvárosban. Nem takarózhatsz azzal, hogy nem ismered a hírességeket a városban, mert mindig hallasz róluk, csak sosem állsz szóba velük. Te nem vagy a Vogue címlapjáról lelépő 20 éves kislány, aki adott környezet adott generációja lett , mert te mindig abban a szűk baráti körben mozogtál, ahol kedveltek és szerették a humorodat és elfogadták a nyersességedet, ahol latin és biológia olimpiászokat nyertek középiskolában és irodalmi versenyeket és soha semmi baj nem volt veletek, mert értelmesek voltatok, jól neveltek, nyugodtak és célratörők, bár legtöbbször nem volt célotok.
A szülővárosodban nem veheted fel a szép fehér ruhád, mert nem visznek bálba, nem készülhetsz egy olyan estére, ahol előre tudod, hogy senkinek nem Llosa a kedvenc írója, és végképp nem lehetsz kultúrsznob. Tudod, hogy senki nem fog veled szóba állni, mert amíg te olimpiászokra jártál, ők próbálgatták az életüket, fel és le dobigálták, mint ruhát a szekrényből, ők abban a városban élnek, ahova te naivan csak látogatni jössz. Nem ismerheted az összes nevezetességet, a pletykákat, a híreket, mert nem élsz ott és mint ilyen nem is érdekelnek az emberek. Kijelentheted nagyképűen, hogy nem a te világod, mert nem vagy benne, de számítanod kell arra is, hogy majd jön valaki, aki soha életében nem látott azelőtt és megjegyzi, hogy tisztel, mert neked mindenről és mindenkiről határozott véleményed van. Védekezhetsz órákon keresztül, mert mindegy, mert nem kíváncsi senki az érzéseidre és a szülővárosodban végképp nem ihatsz annyit egy ismeretlen társaságban, hogy az érzéseidről mesélj. Nem tranzit város, nem turista város, bármit mondasz vagy csinálsz, felhozható később ellened, vagy melletted, de soha nem fogod tudni megértetni azokkal, akiket szeretsz, mert ők mindig csak egy szeletét látják a nagy képnek. Nem ismerkedhetsz következmények nélkül a szülővárosodban.
És nem írhatsz több klisét a blogodba.

84. bejegyzés a politikai inkorrektségről

A két adás egymás után volt, különböző TV csatornán. Kezdődőtt a 21. század várható világháborújával, a hatalmas kulturális különbség miatt kialakuló nemzeti, etnikai vitával, amely lassanként felemészti Európát.

Huntingtun Clash of civilization-ja után már szinte klisének számít erről a témáról még csak egy egyórás dokumentumfilmet is csinálni, főként, ha az egész alkotás jobban hasonlít egy Babes-Bolyais államvizsgadolgozathoz, ahol a legfőbb követendő szempont, hogy úgy kopipészteld össze az anyagot, hogy még a temesvári Vesten kifejlesztett, ultra elkapós keresőmotor se jöjjön rá, honnan inspirálódtál. Nem volt ez érdekfeszítő műsor, mindamellett, hogy én újfenn elkeseredtem rajta, pedig már néhány éve folyik a téma kitárgyalása és csak a funkcionális analfabéták nem érzékelik az Európába benyomuló muzulmán tömegek sokaságát. (mostantól arrafele a bejegyzés a politikai inkorrektség személyi rekordjait fogja megdönteni, úgyhogy érzékenyebb lelkületű olvasók levehetik a kezüket az egérről).

A pasim szerint fölösleges a kiakadásom, mert a muzulmán világ a keresztényen való elhatalmasodása egy előrelátható és elkerülhetetlen történelmi folyamat, ami ellen én egymagamban végképp nem tudok semmit sem tenni, úgyhogy nyugodtan leszállhatok a magas európai lovalmról. Én, meg, mégily jelentéktelenül is, ahogyan élem a nemzet nélküli életem, nem bírom megbarátkozni a gondolattal, hogy a kedvenc európai kultúrköröm, történelmem, nyelvi sokaságom, jogállamiságom, civilizációm romjai felé közeledik, mert egy vallási alapon szerveződő más féle civilizáció ugyanerre a nagyon kicsi kontinensre készül beköltözni. Persze, tudom, hogy mind nem akarnak, és kicsit olyan, mint a magyarországiak félelme, hogy ha állampolgárságot kapunk, akkor majd vesszük a batyut és saruban és mentében kiköltözünk Magyarországra sebtibe elfoglalni a madárlátta magyar nép minden munkahelyét. És azt is jól tudom, hogy pont ez a vallási alapon való szerveződés miatt egy csomó szépséggel gazdagítják a világ sokszínűségét és pusztán könyvek és filmek alapján mély csodálat él bennem az ő világuk iránt, csak épp nincs rá szükségem a mindennapjaimban. Klisé az is, hogy ez a megdönthetelen példa arra, amikor a demokrácia visszanyal, az európai liberalizmus és demokratizmus és óriási nyitottság így bosszulja meg magát, értem én a folyamatokat, csak zavarnak. És azzal is tisztában vagyok, hogy az európai civilizáció alappillére a kereszténység, ami szintén vallás alapú szerveződés, és ugyancsak nem kedvelem, de legalább az irtózatos nyitott gondolkodásunk miatt megtanultuk, próbáljuk tanulni a más kultúrák elfogadását. Ezt az elfogadást annyira nem érzékelem a muzulmán világ részéről. Csapnak össze a kultúrák a fejem fölött.

A másik adás szintén jól megforgatta a kést egyébként érző szívemben. Duna TV, persze, mi más lehetne, veséig ható szép adást dobott össze a nosztalgia vonatról, amely a zarándokokat szállította Magyarországról a Pünkösdi búcsúba. Azt hiszem, nagyon hosszú utazás lehetett, mert minden faluban megállt és Székelyföldön pedig rezesbandával, népruhás felvonulással, hagyományőrzéssel fogadták őket, és milyen szép volt. És most pont nem a hagyományőrzéssel van bajom, mert alapból nagyon élvezem, hogy vannak vidékek és emberek, akik ezzel foglalkoznak és mélyen sajnálnám, ha eltűnnének a népviseletek, szokások, emlékek a régióból. Ám a Duna, minden pátoszával együtt valahogy megint olyan egyoldalúan bírta megmutatni kicsiny életterünket, hogy szinte megszégyelltem magam, amiért nem egy magányosan szekerét húzó nagyon szegény, magyarságából táplálkozó szerencsétlen igaz székely ember fia vagyok. Na jó, lánya. De ez is egy tévedés, mert az igaz székely ember fiú gyermeket nemz. Vajon miért nincsen olyan adás is, amelyben megmutatják a városban futkározó Bentlyket, Ferrarikat, a lakóparkokat, egy-két szállodát, a Capital 300 leggazdagabbjaihoz tartozó nem is egy magyar vállalkozó lakását, a teniszpályákat a magánházak udvarán, a somlyói kis palotákat, az országos snow-bord fesztivált, a dokumentumfilm fesztivált és az interetnikus színház fesztivált? Megszakadna az őshonos szíve, ha kiderülne, hogy Erdélyben, sőt, Székelyföldön élnek jómódú emberek, vannak, akik nem gürcölnek a napi betevőért, akik nyaralhatnak külföldön és akik világhírű egyetemekre járnak tanulni? Itt is tudatában vagyok annak, hogy nem ez a jellemző, vagy nem az egyetlen jellemző, de az sem az alap, hogy Székelyföldön mindenki földművelésből él, hogy mindenki szegény és szerencsétlen, magányos és elhagyatott, elnyomott és egyetlen reménye maradt, a nagyérdemű magyar nemzet dícsőítése. Mentalitásváltást kérek a Duna TV-től.

És végül. Lett igazi tollas portörlőm, amihez vérmes reményeket fűzök, ami az egy évben elkövetett, a szobámra eső portörlések számát illeti. Bár, az eddigiekben bebizonyított realizmusom alapján attól félek, hogy egyetlen tárgy nem okoz személyiség változást.

83. bjegyzés a szenvedésről

Oh, hogy unom már a szerelmi szenvedéseket. Ezer és még egy blog szól arról, hogy vágyom rá, aztán elhagy, aztán ülni a fürdőkádban és szenvedni, oh, hiánya átjár (ez még a jobbik lenne), szuszogni kívánok mellette, érintésétől bizsereg a lelkem (mert a bőre, vagy neadjisten valamelyik testrésze annnyira lealacsonyítaná a szenvedés magasztos fennsőbbrendűségét), csodát élünk, cigifüsttel együtt fújom ki magamból, minden rezdülése, miért van az, hogy a férfiak, marcangolnám szét magam, eső illata rá emlékeztet, a pillanatok, amikor igaz volt, blah, blah, blah. Már szenvedni is a filmekből tanulunk.

82. bejegyzés a kommentekről

A nagyon szerény bloger múltamban összesen kétszer történt meg, hogy nem engedték fel egy-egy kommentemet. Az egyik nagyon rég történt és teljesen elfeledkeztem róla, a másik nemrég történt és eszembe jutatta az előzőt.

Ez több okból kifolyólag is érdekes. Egyrészt, mindkét esetben lány blogerekről van szó. Aztán, én alapból nem szoktam anyázni, nem küldözgetek, nem vagyok triviális írásban és mivel a blog és a komment is egy írott forma, így itt sem tettem.

Másrészt mindkét esetben a alkotók stílusa izgalmas és érdekes, gyakran olvasom őket és elismerem, hogy időnként konkrétan kihoznak a sodromból, hogy mennyire magabiztosan tudják félkézből lenézni és elítélni az embereket és helyzeteket. Szóval, alapból szimpatikusak.

Mindkét esetben egy-egy olyan bejegyzésre/megjegyzésre reagáltam, ami az én értékrendemben különösen arrogáns és nem helyénvaló volt, de tekintve, hogy ahány blog, annyi szokás, épp csak éltem az általuk adott lehetőséggel, hogy hozzászóljak.

Mindkét esetben nagyon, nagyon cinikusan szóltam hozzá. Egyszer dühösen cinikusan, a sértés enyhe szándékával, másodjára szívélyesen, csöpögösen, inkább kikacagva az alkotót.

Amin igazán fenn akadtam. Ha valaki zsigerből arrogáns (és én mindig elgyengülök az arrogáns emberektől, ha stílusosan és nagyvonalúan csinálják), akkor miért nem vállalja be az őt érintő cinizmust? Vagy nem is volt értve a cinizmus? Lehet, hogy csak én éreztem annyira odamondósnak és számukra simán sértő volt? De ha csak simán sértő volt, akkor miért nem engedtek fel és aláztak meg nyilvánosan, miért nem csináltak belőlem bohócot, hogy megtanuljam a helyem és az ő helyük? Vagy ők nem stíl-arrogánsak?

Tulajdonképpen meg vagyok lepődve.

81. bejegyzés a ...hm... kampányról

Pontosabban a hol a kampányról? Hol a kampányról Kolozsváron. Hol a nem internetes kampányól Kolozsváron. Mert a netest nem nézem. Annyi mindent lehet szörcsölni a neten, hogy a kampány a legkevesebb. No, de az utcák. Teljesen beleéltem magam, hogy lesz megint vérengzős kampány, mint az EP választásokon, erőfitogtatás egy gyakorlatilag semmit, vagy nagyon keveset hozó tétért, kis gusztustalan beszólások, odamondogatások, korrektség mentes marhaságok és lám. Alig egy plakátot ha látok. És azt sem jól. Mert minden dőlt betűvel van írva és a dőlt betűt nem könnyű elolvasni, főleg az én koromban. Ami jó, mert az már évek óta bebizonyosodik, hogy én nem vagyok kampány célcsoport, de rossz azért, mert akik nálam fiatalabbak és sokkal jobban látnak, nem érdekeltek, akik pedig nálam sokkal idősebbek és rejtett célcsoportjai az állandóan megújuló, friss erőket megmozgató, modernizálódó politikai társulásoknak, azok még annyira sem látnak, mint én. Szóval, azt hiszem, valamiről lemaradtam itt.

Egyszerű szlogenű szórólap van a falra kiragasztva, amennyiben polgármestert szeretnénk, szavazzunk a régire. És még csak nem is annyira aberált, mert a többiek is mindenhol bizonygatják, hogy bizonyítottak. Bizonyítunk bizony, nap, mint nap.

Van egy fickó. Marius Nicoara. Kezdünk barátkozni. Annyira intim a kapcsolatunk, tulajdonképpen az első találkozás óta, hogy muszáj volt megszoknom. Ott áll teljes életnagyságban és még annál is nagyobb nagyságban az ablakommal szemben. Reggelente puszit küldök neki öltözködés közben, esténként integetek jóéjt gyanánt és ő az egyetlen szemtanú, hogy napok óta 4 körül fekszem, gyötrő szenvedélybetegségem miatt, ami még két napig fog tartani.

Aztán a bajusz és a szívek, hogy hazai vizekre evezzünk. 2008 a szeretet éve. És ez jó. Mert ahol szeretet van, ott áldás is van és hit is, úgyhogy a szeretet mindenképp pozitív töltetű. És az igazán szívet melengető, hogy Kolozsvárt, Vásárhelyt, Hargita megyét, Székelyföldet, Háromszéket, Sepsiszentgyörgyöt szeretjük. Szeretik. És a fagyit is. Sőt, láttam, hogy ex-párttag (oh, bocsánat, szövetség)-aktuál-független is szeret valamit, ha jól emlékszem, Kovászna megyét.

Nem hiszem, hogy valaha meg fogom szokni az arcukon szőrzetet viselő férfiakat, különösen, ha kapcsolatba szeretnék kerülni az illető arccal. Amennyiben csak távolról kell figyelnem, dőlt betűs nevek fölött, akkor elnézőbb vagyok, de rendületlenül antipatikus. Talán az egy, Poirot-ra hajazó csodabajuszt Háromszéken még elnézném, ha gyakrabban járnék Háromszékre. Mennyivel okosabb lenne kissé előtérbe helyezni a nőket. Bajusz, szakáll nuku, smink csodákra képes, van mellük, ami azért lényegesen pozítivabb látvány, mint a bajusz és ha netán esztétikai alapon nyernének, még mindig vissza lehet lépni és átadni a helyet egy bajuszosnak, novemberben ugyis kiderült, hogy ez beválik. Már a hely átadás. Mert ott igaz-e nem a mellekre szavaztunk, hanem a ... oh, hát hogy is fogalmazzak ... az intellektuális sármra. És ahogy egy elnöki, alelnöki, ki követi már, poszt elég indok volt a visszalépésre, úgy az esztétikus nők is hivatkozhatnak családjukra, gyermekeikre, a főzésre és általában az alapvető funkcióikra. Meggyőződésem, hogy a bajuszok megértenék őket.

80. bejegyzés a hétről

Oh, hát mivel is kezdjem, amikor annyi minden történt. Kedd este állati nagy parti volt nálunk, megittunk két egész üveg bort nyolcan, átjöttek Pistiék, Paliék és Tivadarék. Igazán szórakoztató volt, szinte éjfélig beszélgettünk a világpolitikai helyzetről, az állatvédelemről, a szegény gyermekekről a harmadik vilagból, a drog káros hatásairól, aztán mi, lányok, hosszan megtárgyaltuk a Nusi esküvői ruháját, annyira klassz, hogy összeházasodnak, már ők a második pár a társaságból. Pesze, természetes is, hisz Nusi elmúlt már 26 és mindannyiunknak szent meggyőződése, hogy egy nő ennél tovább ne várjon. És Pali is olyan jól keres, menedzser és a szülők is segítik őket. Nusit arra tanította a mamája, hogy határozott legyen és ő ennél alább nem adja.

Ezeket az apró és nagyon felemelő élményeket leszámítva, akadt azért más is erre a hétre.

Szerda este, sok előzetes egyeztetés után sikerült elmenni Szebenbe megnézni Purcărete Faustját. Próbálnék róla értelmesen írni, ha, egyrészt értenék hozzá, másrészt lenne hozzá tudásom, képességem. Így maradok csak az élményekkel, egy olyan képi világgal és hangulattal, amilyet még soha nem láttam (bár az én színházi műveltségem nem lehet mérce, hisz legszélesebb tudásom a Kolozsvári Színházból származik, a régi csíki vendégelőadásokból és az M Studó mozgáselőadásaiból) és egy olyan egyben hátborzongató és időnként vágykeltő Mefisztó emlékével, mely napokkal később is a legmélyebb elragadtatás érzésével jelentkezik.

A régi gyárépületben készült előadás a Szeben, Európai kulturális fővárosa programba tartozott bele, de a hatalmas technikai és infrastrukturális igények miatt végül csak tavaly ősszel lett bemutató. Talán az év utolsóelőtti előadását láttam, eleinte kissé sajnálkozva, hogy emiatt lemaradok egy Quimby koncertről, most már négy koncertet is eladnék még egy előadásért.

Vér és lenyűgöző színészi játék, ami leghamarabb eszembe jut róla, de ez nem valós megközelítés, hiszen napok óta gondolkodom rajta, felidézem az egyes jelenteket, a leomló téglafalat az ajtó körül, a Poltergeist szerű deszkapadló remegéseket és csapkodásokat az éjféli színben, a földbe eltemetett lányt és később az ő tetemével játszó disznófejű statisztákat, a német egyházi énekeket éneklő leánykórus hangjait, az öreg és toprongyos, megkeseredett és reményvesztett Faustot, aki egy vérrel kötött szerződés után délceg lesz, élénk és fiatalos, bár korából egy évet sem vesztett, a véres testű meztelen lányt, aki egy disznófejet hordoz feje fölött a tálcán, az együttest, mely a pokol zenéjét élőben játszotta, a tíz projektort, mely a gyár falát belepte a vetítésekkel, a grafittit, mely szinte az egész gyárat díszítette, a máglyát a tér végén és a hátánál kigyúló, egész falat belepő tűzijátékot, a 12 éves kislányok szerelmetes csoportját, az egyikük hasából kitépett és megsemmisített magzatot, a fejünk fölött repkedő alakokat, a hatalmas franciablakokat, melyek háttérként szolgáltak, az éjszakai felhőket és a holdat, amelyet erre rávetítettek, a szétnyíló franciablakok között a hátrahúzódó színpadrészt, amely helyén mi átsétáltunk a pokolba, és mindenek fölött és előtt Mefisztót. Időnként kirázott a hideg, máskor hátborzongató volt, néha izgató és esetenként sírnom kellett tőle. Mefisztó egyszerre volt egy nyomorult kis alak, egy ellenállhatatlan femme fatal, egy toprongyos öregember, egy komoly üzletember, de legtöbbször egy nemtelen alak volt, egy se nem férfi, se nem nő, egy rekedtes hangú, hörgő kacagású sátán, a pokol úrnője, aki büszkén és kárörvendezve vezeti végig az elveszett Faustot jövendő életterén és végül egy kacérkodó kislány, aki kilép az előadásból, még egyet utoljára játszik a nézőkkel, majd visszalép a szerepébe és végérvényesen megtörik, elfárad, kienged.

Ezek után szinte szégyellem azt is megemlíteni, hogy a Szentgyörgy-napokra (kifejezetten jól telt) is belátogattunk, találkoztam Kövi Sárával és láttam Nándikát meg a kalapját, volt egy nagyon jó Suie Paparude koncert, egy másfél óráig hangoló Tündérground, egy utolsó számos Zagar koncert és egy elhangolt Szempöl koncert, meg nagyon sok vásárfia, főként magamnak, hogy aztán szinte meg kellett ostorozzam magam a sok esztelenségért, amit elkövettem.

Oh, olyan jól éreztem magam, alig várom, hogy elmeséljem a lányoknak.

79. bejegyzés a verekedésről

Valahogy tele lett a sajtó a magyarverésekkel. Én meg tele lettem még több szkepticizmussal és enyhe félelemmel.

Szkepticizmussal azért, mert most aztán igazán nem vagyok biztos benne, hogy valóban van ekkora felhördülés a magyarok ellen, vagy van benne egy kis irányított, úgymond szándékos cselekedet is.

Azt mondja egy barátom, amikor említettem neki, hogy eddig nem voltak, vagy ha igen, akkor a sajtó nem írt róluk, hogy most Koszovó miatt előtörnek az indulatok és részeg fiatalok vélt megerősítést kapnak esetlegesen megszervezett bandáktól, hogy ne használjam a párt szót. Nekem mégis furcsa, kissé értetlen is vagyok.

Félelemmel azért, mert mi van, ha valóban csak ad hoc magyarellenes kitörésekről van szó? Mert, bár ilyen méretű gyűlölködéstől soha nem féltem igazán, azért alapjaiban nyuszi vagyok. És azon is gondolkodom, hogy ha belémkötne valaki csak mert magyar vagyok, mennyire kínos lenne méltósággal kezelni a helyzetet. Mert csak közepes a román nyelvtudásom, a történelem tudásom gyenge közepes, mert tisztában vagyok a magyar nacionalizmus rosszul ható megnyilvánulásaival és mert alapból nem tudok kezelni oktalan támadásokat. Van egy egészségtelen kisebbségi lét tudatom, ami nem azonos a kisebbségi komplexussal, de főként a tömb magyarságban való gyerekkorom és a nyelvi akadályok miatt állandóan szembe találom magam a kisebbségi létemmel. Tulajdonképpen nem is tudom, milyen lehet többségben élni, ahol nem téma a nemzeti identitásom görcsös őrzése és ahol nem fenyegetnek (főként szavakkal) állandóan, hogy milyen atrocitások várnak rám, amennyiben ez, vagy az nem történik meg. Természetesen, soha nem volt semmi komoly gondom román anyanyelvűekkel, sem Kolozsváron, sem máshol. Bár egyszer Amerikában valaki beszólt, de az valahogy lepörgött rólam.

Most meg látnom kell, hogy itt Kolozsváron embereket megvernek, mert magyarok. Miért most? Eddig miért nem? Miért csak most beszélünk róla? Vajon, ha nem lesz képviseletünk a parlamentben, meg is fognak ölni, nem csak verni? Ha lesz, akkor megint lenyugszanak? Nem értem.

78. bejegyzés a közvélemény-kutatásról

A jó út mércéje a kerék fölötti ülés mikrobuszokon. De, itt nem erről van szó.

Útközben rádiót hallgatunk. Meséli a bemondó, hogy készítettek közvélemény-kutatást 66.ooo férfi között, hogy mi is a legfontosabb egy nőben (magukon kívül). Ha azt mondom, megleptek a válaszok, naivsággal lennék vádolva, ám valóban voltak meglepő részek.

A férfiak nagy százaléka úgy gondolta, hogy az igazi nő (és itt nem feleségekről van szó, mert ugye tudjuk, az egy egészen különálló kategória) nem muszáj 9o-6o-9o-es méretekkel rendelkezzen, de azért legyen szőke, kék szemű és legyen alacsony a fizetése (hehehe). Az összefoglaló tulajdonképpen az volt, hogy nem kell nagyon intelligens legyen, csak nézzen ki naggggyon jól.

Végig kellett mosolyogjam az egész hírt. Eszembe jutott az az egy ilyen értelemben igazi nő, akivel találkoztam. Szőke volt, kék szemű, az első 9o-je szinte nem is létezett, de igazán jól adta el magát. Egyáltalán nem volt buta, de nem is volt kifinomult, vagy különösebben művelt. Felületesen értett dolgokhoz, jókat lehetett vele beszélgetni, kacér volt, csinos és a végtelenségig tudta csodálni a Férfit. Én meg őrá csodálkoztam.

Aztán eszembe jutottak a fiúk. Negyedéves koromban ismertem meg őket, fiatalabbak voltak, mint én, inkább öcséimnek számítottak, mint férfiaknak (egy kivétellel, csak az igazság kedvéért). Néhányukkal sikerült annyira összebarátkozni, hogy az a mai napig is tart, talán első lépésnek számított, hogy lehett előttem a nőügyeikről beszélni. Igaz, a nőügyeik többnyire valamely aktus részletes bemutatására vonatkoztak, külön részletezve az illető lány látható adottságait, de azok a nagyon ritka kivételek, amikor egy lányról több is kiderült, mint a nevük, akkor mindig szempont volt az, hogy mit beszél és hogyan. A naggggyon jó külsejű lányokon kívül más szóba sem jöhetett, ezek ultra trendi, édes, sminkelt, babás kislányok voltak, nagyokat buliztak és pont olyan gátlástalanul közeledtek a fiúkhoz, mint azok hozzájuk. Amikor valamelyikük eltűnt a színről és én rákérdeztem, hogy mi történt, akkor gyakran az volt a válasz, hogy buta, mamlasz, idétlen, stb. Síkhülye csajokkal még ők sem bírták huzamosabb ideig (fordítottjáról csak azért nem írok, mert azt hiszem, nagy általánosságban beszélve, a nők talán már az első benyomás alkalmából érzékenyebbek a férfi szellemi adottságaira).

Aztán eszembe jutottam magamnak. Hogy szőke vagyok és kék szemű és még egyet be is vállalnék a három számból és fényévekre állok attól a nagggggyon jó külsejű nőtől, akiről ilyen esetekben beszélni szoktak. És nem keresek rosszul és sok férfi ismerősömnél intelligensebb vagyok. És szeretem magam fényezni a blogomban. És akkor végül nem tudtam eldönteni, hogy ezek alapján lehetnék-e jó feleség, de, tekintve, hogy nem vagyok házias, lehetnék-e inkább jó szerető. És ebben a dillemában telt el szinte tíz perc az úton.

77. bejegyzés a magyarságomról, modernségemről, ateizmusomról, liberalizmusomról és a többiekről

Mert annyi mindenki beszél annyi mindent, leírják és publikálják, nem tiltakozhatom az ellen, hogy rám is hatással legyen és ne gondolkodjak el a saját helyzetemről ezekben a kérdésekben.

Anélkül, hogy összekapcsoltam volna egy idológiával vagy egy közösséghez való tartozás érzésével, hosszú ideig úgy gondoltam magamról, hogy én liberális vagyok és ateista. Aztán, amikor annyit kezdtünk beszélni róla, hogy már a gusztustalanság határát súrolta és az Anonim Alkoholisták amerikai filmváltozatához kezdett hasonlítani, (Elek vagyok és liberális, Aranka vagyok és ateista), akkor már nem is esett jól erről bárkinek is beszélni, mert közben rájöttem, hogy én nem vagyok olyan liberális, vagy olyan ateista. Tulajdonképpen egyik sem vagyok. Nagyon sok, konzervatívnak becézett értékben hiszek, mint ahogy van sajátáságos istenhitem is, ami távol áll bármely egyház mesterséges erőszakától (azért az egyházakat általában nem szeretem) és távol áll a katolikus részmisztő istenhittől is. De ettől még van valami, ami az enyém.

Valahogy így jártam a magyarságommal is, de az több hullámban történt. Amíg Kolozsvárra nem kerültem, addig kimaradt az életemből minden, ami valamiféle nemzeti identitáshoz kapcsolódott volna. Volt egy vásárhelyi barátom, ő néha tett megjegyzést arra, hogy én csíki vagyok, ő vásárhelyi, de ennek nem volt jelentősége a nyelvhelyesség egyetlen szempontját leszámítva. És akkor következett Kolozsvár, mindennel, amit hozott nekem. Diákszerveződési akciók, határmenti barátok, október 23. Budapesten, MIÉP-es ex Magyarországon, román csoporttársak, Bulgakov álértelmiségi beszélgetések, RMDSZ, mindezek együttes erővel hozták az identitástudatomat. Kissé úgy jártam, mint Európa, aztán, mint a Kelet-Európai népek: úgy határoztam meg az identitásomat, hogy elhatároltam a másokétól. Megtanultam székelynek lenni. Nekem azelőtt soha senki nem mondta, hogy székely vagyok, azt sem, hogy erdmagyar, azt sem, hogy kisebbségi és azt pláne nem, hogy elnyomott, jogfosztott, lehetőségektől mentes. Itt mindent megtanultam. Lettem székely, mitöbb csíki székely, elkezdtem haragudni az udvarhelyiekre, ráfogtam a románra, hogy román, szimpatizáltam Orbán Viktorral és mély csodálattal hallgattam barátaimat, amikor szidták az RMDSZ-t és a magyarországi politikáról beszélgettek. Fél életemet önkéntes szerveződésekben töltöttem, de csak utólag tudtam meg, hogy a magyarságomért és a más magyarságáért tettem. Mentségemre legyen szólva, odáig soha nem süllyedtem, hogy Wass Albertet olvassak.

Előző munkahelyemnek köszönhetően (mint pont az in) már szinte eksztázissá kellett volna feljődjön a magyarság, erdélyi magyarság, székely, csíki székely, székelyföldi identitásom, mint valami olcsó szekta, amikor lassanként elkezdtem gondolkodni, hogy valójában hova tartozom, mi az, ami engem legjobban meghatároz (olyasmi volt, mint amikor rájöttem negyedikben, hogy a miatyánk nem csak egy ritmus, hanem értelmes szavakból alkotott, nyelvtanilag helyes és használható mondatokból áll). Apró segítség volt a modernizációs tanárom (vannak egyetemek, ahol ezt tanítják, kár, hogy a modernizációs vita nem nyitott a román ajkúak számára), aki egy alkalommal próbálta a csoporttársam figyelmét felhívni, hogy ő elsősorban ember, majd aztán román. Következtek később a nacionalizmusról szóló readerek, meg a Kelet-Európai nemzetek kialakulásáról szóló történetek, a „történelem nélküli népek” (Walter Kolarz) bemutatása és a fellélegzés, hogy nem hiába „hiszem” én metafizikusan, hogy előző életemben angol voltam, hiszen akár lehettem volna az is. Ekkor került minden mérlegre. Bognár sokat segített ezen a mérlegen, valóban, mennyibe kerül a magyarságom. Azt írtam neki, lehet, elcserélném egy angolra, de már késő. Nemzeti identitásom az, ami a szüleimhez és ahhoz a közeghez köt, amely meghatározta és befolyásolta mostani személyiségemet. Elősorban egy adott nyelvhez való kötődés, amit szépnek találok, amelyet szeretek művelni, amelyen olvasok és amelyen a legjobban érvényesülnek a poénok.

Ettől arrafele minden kérdőjel alá került. Nem az érdekel, hogy magyar fiút megvernek a román foci szurkolók, hanem, hogy bárkit bármiért büntetlenül meg lehet verni, szűkítve, hogy egy nemzet tagja megverhet egy másikat, csak mert úgy tetszik neki. Évek óta nem érdekel Magyarország. Nem tudom, honnan ez a hatalmas ellenkezés, olyan távolra került, hogy távolabb nem lehetne. Sokkal jobban örvendenék, ha a Marshall-tervhez hasonló, a román állampolgárok (és ebben egyaránt benne van a madarasi fenyves erdő és a bukaresti pantelimon lakója) életminőségének a javítását célzó támogatások érkeznének a magyar állami, tíz-ember-székelyruhába-öltözik-és-őrzi-a-magyarságát jellegű pénzadományok helyett. Nem is gondolom úgy, hogy történelmi kötelessége lenne egy másik államnak, hogy az én problémámat megoldja. Hasonló módon omlott meg a székely identitásom. Első sorban amiatt, mert soha nem is volt nekem ilyen, rám akasztották és én hordtam egy ideig. Valóban Csíkszeredában születtem, szerettem is ott élni, onnan való nagyon sok barátom, és ha úgy adódna, hogy ott kéne leéljem az életem, könnyedén bevállalnám azt is. Efölött, sajnos nem tudok azonosulni a székely észjárással sem, ami gyakran súrolja a faragatlanság és a bunkóság határait, nem tudok azonosulni a hátbaveregetős megoldásokkal, a „komázással” (Csutak István), a székely viccekkel, a székely himnusszal, a székely tradicionális családképpel, a székely gyermeked van vagy lányod kérdéskörrel, a székely népi hagyományokkal (bármi is legyen ez). Nagyon sok mindent szeretek, ami ahhoz a vidékhez kötődik, ott nőttem fel, ott él a családom és az emlékeim odavalók. Ennél többet kéne éreznem?

Valóban jobban kötődöm Erdélyhez, mint mondjuk Moldvához, vagy Olteniához. Nem ismerem azokat az embereket, nem éltem ott. De, amikor modernizációról beszélek, akkor legmélyebben azt szeretném, ha őket is érintené, ha ott is szerveződnének csoportok, és azt sem hiszem, hogy székelyföldet külön be kéne határolni és önmagába modernizálni, vagy fejleszteni. Úgy szeretném, ha Hargita megye, Kovászna megye, Fehér megye legalább olyan jól élne, mint Brassó megye. És különösen szeretném, ha a barátaim Szilágy megyében legalább olyan modernek lennének, mint mások Kolozs megyében. És folytathatnám azzal, hogy szeretnék egy vörös Porsche cabriot is, mert ez nem kívánságműsor, annyi jutott csupán eszembe, hogy annyi jó gondolat elhangzott pl. a modernizációs vita kapcsán (kezdve a téma felvetővel), hogy kár lenne csak a székelyekre alkalmazni. Minden kisrégiónak annyi sajátossága van és annyi értéket tudnánk világpiacra vinni, hogy kár lenne itt leállni.

És még négy bejegyzést tudnék írni mindenről, ami eszembe jut ezzel kapcsolatban, de még hátra van Barcelona és a filmek, amiket mostanság láttam.

76. bejegyzés Barcelonáról

Under construction