vasárnap, május 30, 2010
118. bejegyzés a vajon mi történhetettről
Csakis a gazdasági válság számlájára írhatom, hogy Nicole Kidman Schweppeset és Benicio del Toro Magnumot reklámoz a tévében. Igaz, hogy a Farkasember után egy pillanatra nekem is a Magnum jutott eszembe, ahogy BdT-ra néztem, de akkor is.
péntek, május 28, 2010
117. bejegyzés a gumicseréről
Megdöbbentő és végső soron érthető az a csendes megvetés és mosolygó lenézés, ahogyan egy autószerelő műhely fiatal munkása egy napszemüveges, szőkébe hajló, kisautó tulajdonos nőhöz viszonyul a feladata elvégzése közben.
hétfő, február 22, 2010
116. bejegyzés a bukaresti élményekről
1. A vizsga
Mivel újfent egyetemista vagyok és sznobságból nem is akárhol, hanem Bukarestben a közigazgatási akadémián (www.snspa.ro), máris, rögtön elkezdődött a szesszióm, egy hónappal a normálisok után, nekünk freak-eknek (távoktatás). Örömmel tapasztaltam, hogy a szesszió, vizsga okozta adrenalin pont olyan erősen él bennem, mint az igazi egyetemi éveim alatt, pedig itt klasszisokkal kisebb a tét. Szomorúan vettem azonban azt is tudomásul, hogy szinte semmit nem értem az igazi egyetemi éveim óta: reménytelenül eltévedtem Bukarestben, szinte elkéstem vizsgáról, mert azelőtt kávéztam, nem találtam meg a termet, érthetetlenül makogtam románul, mesterségesen pumpoltam magamban a bátorságot, hogy valamelyik másik freak-hez merjek szólni, nem vittem magammal lapot, ott könyörögtem a vadidegenek között, hogy segítsenek ki. Ami különbség volt, az annyi, hogy nem utolsó sorba ültem, hogy valamelyik osztálytársam dolgozatáról másoljak, ha nem jut eszembe valami, hanem a második sorba (șirul 2) és eszembe sem jutott bárkivel kommunikálni, mert az sem tudom kik voltak még a teremben.
2. A film
A The Wolfman c. filmre három jól meghatározott ok miatt ültem be: a) amióta Szentgyörgyön élek, úgy ki vagyok éhezve a mozira, hogy szinte válogatás nélkül megyek, ha alkalmam van, b) kompenzáljak a pasimnak, amiért kell velem jöjjön plázázni, illetve c) mert Benicio del Toro játszik benne. Még csak nem is Anthony Hopkinsért, mert vele úgy vagyok, hogy hol igen, hol nem.
Spoileres, utálkozó leírás következik.
18-as film, ami azt jelenti, hogy én már az elején ki akartam menni, mert én semmit nem bírok nézni, ami elüt a széptől, jótól, boldogtól, egészségestől (nem ennyire sarkítottan, de na). Ennek ellenére úgy gondolom, hogy egy kevésbé érzékeny lélek (mondjuk a föld fennmaradó lakossága) egyszerre sírt és kacagott (volna) az egész béna jelenethalmazon, a röpködő testrészeken, bugyogó beleken és a többin, mert a végére már én is egyszerűen szánakozóan néztem a képernyőre, that’s your best, man? Gondolkodtam, hogy tulajdonképpen miért is szeretem én Benicio del Torot, dehát tudom, a Fear and Loathing in Las Vegas-ért, a Snatch-ért, a Traffic-ért és a 21 Gramm-ért. A Wolfmanért nem fogom szeretni, bár volt vagy két pillanat, amikor elhittem neki, amit épp mutatott, de a film egészére tekintve úgy érzem, hogy nyugodtan dobálhatom sárral a rendezőt a színészek helyett. Talán Hugo Weaving volt a legszimpatikusabb és azt is sajnáltam, hogy eredetileg nem Anthony Hopkins miatt ültem be. Az izgalom körülbelül úgy volt fenntartva, mint az Eyes Wide Shut-ban a dráma, hogy néha beleklimpiroztak, itt suhogott minden, ködös volt az egész Anglia, szerintem egyszerűen leporolták a Wuthering Heights egyik feldolgozásának a díszleteit és most nagy nevekkel becsalogatnak minket a moziba. A Harry Potter farkasembere sokkal izgalmasabb volt, merészelem mondani, hogy még a Twilighté is, de azt csak trailerből ismerem. A film összes csavarjára kevéssel a cím megjelenése után jön rá minden asszociatív képességgel megáldott ember, aki valaha látott 3 amerikai filmet életében, talán a Gollum-ra hajazó kis szörny fiú kiléte nem világos, de a magyarázat után sem lesz az, úgyhogy azt a szálat lehet is hagyni. Na és az élmény a moziban: a filmben van a faluban egy vándorcigány tábor, a falusiak eleinte őket gyanúsítják a szörnyű tettekért (huhuhhhuuu), amelyek történtek. Nyilván a fennebb említett embertípus tudja, hogy ez vicc, de na, feszülten figyelünk, hogy vajon a cigányok mit mondanak. Aztán jön BdT, aki minden tiltás és intés ellenére odalovagol hozzájuk fullmoon idején, amikor köztudottan a farkasemberek átalakulnak és próbál barátkozni ezekkel az antropológiai cigányokkal. Akik románul beszélnek maguk között. Én kuncogtam egy kicsit, csak a feszültség levezetése képpen, mert azért nekem is kínos ez a dolog, de a nézőtér többi rész valahogy morrogni kezdett, mindeféle hangokat adtak ki erre a rendezői bravúrra.
3. A pláza
Hiába is tagadnám, próbálnék mást mutatni, mint ami valójában vagyok, egy plázavalami vagyok. Nem cica, valami más. Egyszerűen jól érzem magam a plázákban, mindent megnézek, felpróbálok, iszom mindeféle italokat, amiket máshol nem, néha még eszem is, de azt ritkábban, leülök, sétálok, otthon vagyok bennük. Sajnos, vásárlok is.
A középszerű ember naivitásával kell mondjam: lehet, nem tudnék annyi pénzt keresni, hogy valaha elegem legyen a vásárlásból. Az önismerettel foglalkozó ember félelmével kell mondjam: mohóságom és birtoklási vágyam saját magam számára is ijesztő méreteket öltött.
4. Az útról
Ha nincs valami életbevágó fontosságú dolgotok, akkor Brassó és Ploiesti között semmilyen körülmények között autóval ne menjetek. Megszűnt az aszfalt, egy farkasember végigszántott rajta és darabokat kitépett az útból. A többit otthagyta, hadd vérezzen el, és véreztessen el másokat.
Mivel újfent egyetemista vagyok és sznobságból nem is akárhol, hanem Bukarestben a közigazgatási akadémián (www.snspa.ro), máris, rögtön elkezdődött a szesszióm, egy hónappal a normálisok után, nekünk freak-eknek (távoktatás). Örömmel tapasztaltam, hogy a szesszió, vizsga okozta adrenalin pont olyan erősen él bennem, mint az igazi egyetemi éveim alatt, pedig itt klasszisokkal kisebb a tét. Szomorúan vettem azonban azt is tudomásul, hogy szinte semmit nem értem az igazi egyetemi éveim óta: reménytelenül eltévedtem Bukarestben, szinte elkéstem vizsgáról, mert azelőtt kávéztam, nem találtam meg a termet, érthetetlenül makogtam románul, mesterségesen pumpoltam magamban a bátorságot, hogy valamelyik másik freak-hez merjek szólni, nem vittem magammal lapot, ott könyörögtem a vadidegenek között, hogy segítsenek ki. Ami különbség volt, az annyi, hogy nem utolsó sorba ültem, hogy valamelyik osztálytársam dolgozatáról másoljak, ha nem jut eszembe valami, hanem a második sorba (șirul 2) és eszembe sem jutott bárkivel kommunikálni, mert az sem tudom kik voltak még a teremben.
2. A film
A The Wolfman c. filmre három jól meghatározott ok miatt ültem be: a) amióta Szentgyörgyön élek, úgy ki vagyok éhezve a mozira, hogy szinte válogatás nélkül megyek, ha alkalmam van, b) kompenzáljak a pasimnak, amiért kell velem jöjjön plázázni, illetve c) mert Benicio del Toro játszik benne. Még csak nem is Anthony Hopkinsért, mert vele úgy vagyok, hogy hol igen, hol nem.
Spoileres, utálkozó leírás következik.
18-as film, ami azt jelenti, hogy én már az elején ki akartam menni, mert én semmit nem bírok nézni, ami elüt a széptől, jótól, boldogtól, egészségestől (nem ennyire sarkítottan, de na). Ennek ellenére úgy gondolom, hogy egy kevésbé érzékeny lélek (mondjuk a föld fennmaradó lakossága) egyszerre sírt és kacagott (volna) az egész béna jelenethalmazon, a röpködő testrészeken, bugyogó beleken és a többin, mert a végére már én is egyszerűen szánakozóan néztem a képernyőre, that’s your best, man? Gondolkodtam, hogy tulajdonképpen miért is szeretem én Benicio del Torot, dehát tudom, a Fear and Loathing in Las Vegas-ért, a Snatch-ért, a Traffic-ért és a 21 Gramm-ért. A Wolfmanért nem fogom szeretni, bár volt vagy két pillanat, amikor elhittem neki, amit épp mutatott, de a film egészére tekintve úgy érzem, hogy nyugodtan dobálhatom sárral a rendezőt a színészek helyett. Talán Hugo Weaving volt a legszimpatikusabb és azt is sajnáltam, hogy eredetileg nem Anthony Hopkins miatt ültem be. Az izgalom körülbelül úgy volt fenntartva, mint az Eyes Wide Shut-ban a dráma, hogy néha beleklimpiroztak, itt suhogott minden, ködös volt az egész Anglia, szerintem egyszerűen leporolták a Wuthering Heights egyik feldolgozásának a díszleteit és most nagy nevekkel becsalogatnak minket a moziba. A Harry Potter farkasembere sokkal izgalmasabb volt, merészelem mondani, hogy még a Twilighté is, de azt csak trailerből ismerem. A film összes csavarjára kevéssel a cím megjelenése után jön rá minden asszociatív képességgel megáldott ember, aki valaha látott 3 amerikai filmet életében, talán a Gollum-ra hajazó kis szörny fiú kiléte nem világos, de a magyarázat után sem lesz az, úgyhogy azt a szálat lehet is hagyni. Na és az élmény a moziban: a filmben van a faluban egy vándorcigány tábor, a falusiak eleinte őket gyanúsítják a szörnyű tettekért (huhuhhhuuu), amelyek történtek. Nyilván a fennebb említett embertípus tudja, hogy ez vicc, de na, feszülten figyelünk, hogy vajon a cigányok mit mondanak. Aztán jön BdT, aki minden tiltás és intés ellenére odalovagol hozzájuk fullmoon idején, amikor köztudottan a farkasemberek átalakulnak és próbál barátkozni ezekkel az antropológiai cigányokkal. Akik románul beszélnek maguk között. Én kuncogtam egy kicsit, csak a feszültség levezetése képpen, mert azért nekem is kínos ez a dolog, de a nézőtér többi rész valahogy morrogni kezdett, mindeféle hangokat adtak ki erre a rendezői bravúrra.
3. A pláza
Hiába is tagadnám, próbálnék mást mutatni, mint ami valójában vagyok, egy plázavalami vagyok. Nem cica, valami más. Egyszerűen jól érzem magam a plázákban, mindent megnézek, felpróbálok, iszom mindeféle italokat, amiket máshol nem, néha még eszem is, de azt ritkábban, leülök, sétálok, otthon vagyok bennük. Sajnos, vásárlok is.
A középszerű ember naivitásával kell mondjam: lehet, nem tudnék annyi pénzt keresni, hogy valaha elegem legyen a vásárlásból. Az önismerettel foglalkozó ember félelmével kell mondjam: mohóságom és birtoklási vágyam saját magam számára is ijesztő méreteket öltött.
4. Az útról
Ha nincs valami életbevágó fontosságú dolgotok, akkor Brassó és Ploiesti között semmilyen körülmények között autóval ne menjetek. Megszűnt az aszfalt, egy farkasember végigszántott rajta és darabokat kitépett az útból. A többit otthagyta, hadd vérezzen el, és véreztessen el másokat.
vasárnap, január 31, 2010
115. bejegyzés egy filmről
Két dolog fogott meg leginkább az Up in the air-ből. Tulajdonképpen több, de ez a kettő köré csoportosul. Az egyik a backpack filozófia. Nem is hívnám filozófiának, mert igazából sosem derül ki a végkövetkeztetés, pontosabban nekem nem jött le elsőre. De a lényeg a két hátizsák-elméletben arról szól, hogy mennyi mindent hordozol magaddal egy életen át. Ott a hátizsák melletted és az a dolgod, hogy pakolj bele. Minden, ami fontos az életednek/ben. Először az apró dolgokat, kacatokat, amiket polcokon és fiókokban tartasz. Aztán jönnek a nagyobbak, ruhák, bútor, berendezési tárgyak, ilyesmi. Aztán jönnek az igazán nagy dolgok, lakás, autó, nyaraló, ki tudja még mi. Ha ez a hátizsák a hátadra kerül, akkor próbálj meg vele menni. Nyilván nem tudsz, hiszen roskadozol alatta. Az első történet első verziójában mindezt fel kéne gyújtani és hagyni elégni. A második verzióban, és talán ez fogott meg engem jobban, mindent ki kéne dobálni ahhoz, hogy igazán el tudd dönteni, mi kell belőle, mennyi az annyi, amivel még járni tudsz. És ugyanez a történet lemegy emberekkel is. Kedves.
A másik, fölöttébb szimpatikus jelenet a Hiltonban van, a mérnökök bulija előtt valamivel. Egy fiatal lány – 23 éves – és két középkor felé hajló egyén, egy férfi és egy nő, repterek közti alkalmi viszonyuk van. Azt hiszem (de nem gondoltam bele annyira komolyan), ez az első filmes párbeszéd, amelyik komolyan és számomra reálisan kezel egy olyan típusú generációs különbséget, ami létezik, de elmosódottan kezeljük. A 35 plusszos pár nem lehetne a 23 éves lány apja-anyja, de a gondolkodásuk közti különbség szinte generációs. És szép, ahogy ennek egy pillanat van szentelve a filmben. Emberi és érthető lesz.
Ami még tetszett: hogy hangulatában ugyanazt hozta, mint a Közöny annak idején, hogy a végére annyira közönyös lettem minden iránt, hogy akár meg is szűnhetett volna a világ. Itt a film stílusa volt a pasi életstílusa, különálló szegmensek, fejezetek gyakorlatilag, amelyeknek pont annyi közük van egymáshoz, mint a reptereknek, a fickó megjelenik rajtuk, bennük.
Moralizált. Nem is annyira rejtetten, mert a végére azért ki van mondva a szentencia, jobb a társas élet, mint a magány, mindannak ellenére, hogy a (számomra legalábbis) Donnie Darko-ból elhíresült mondat is elhangzik, miszerint végül mindenki egyedül hal meg. Olyasféle állásfoglalás a család mellett, vagy inkább a magány ellen, mint mondjuk a Trainspotting a Requiem for a Dream végével. Olyan könnyed, bájos, vicces, elrettentő helyenként, de a kínlódások elemelve jelennek meg és akkor a végén mindenki meghal. Pontosabban nincs B opció, nem marad remény sem arra, hogy ezt az életet folytató ember másként is végezheti.
Összeségében rendben vagyok vele. Van olyan mint sok Oscarra jelölt film az elmúlt 80 évből és nincs olyan, mint nagyjából azok, amelyek nyertek is.
A másik, fölöttébb szimpatikus jelenet a Hiltonban van, a mérnökök bulija előtt valamivel. Egy fiatal lány – 23 éves – és két középkor felé hajló egyén, egy férfi és egy nő, repterek közti alkalmi viszonyuk van. Azt hiszem (de nem gondoltam bele annyira komolyan), ez az első filmes párbeszéd, amelyik komolyan és számomra reálisan kezel egy olyan típusú generációs különbséget, ami létezik, de elmosódottan kezeljük. A 35 plusszos pár nem lehetne a 23 éves lány apja-anyja, de a gondolkodásuk közti különbség szinte generációs. És szép, ahogy ennek egy pillanat van szentelve a filmben. Emberi és érthető lesz.
Ami még tetszett: hogy hangulatában ugyanazt hozta, mint a Közöny annak idején, hogy a végére annyira közönyös lettem minden iránt, hogy akár meg is szűnhetett volna a világ. Itt a film stílusa volt a pasi életstílusa, különálló szegmensek, fejezetek gyakorlatilag, amelyeknek pont annyi közük van egymáshoz, mint a reptereknek, a fickó megjelenik rajtuk, bennük.
Moralizált. Nem is annyira rejtetten, mert a végére azért ki van mondva a szentencia, jobb a társas élet, mint a magány, mindannak ellenére, hogy a (számomra legalábbis) Donnie Darko-ból elhíresült mondat is elhangzik, miszerint végül mindenki egyedül hal meg. Olyasféle állásfoglalás a család mellett, vagy inkább a magány ellen, mint mondjuk a Trainspotting a Requiem for a Dream végével. Olyan könnyed, bájos, vicces, elrettentő helyenként, de a kínlódások elemelve jelennek meg és akkor a végén mindenki meghal. Pontosabban nincs B opció, nem marad remény sem arra, hogy ezt az életet folytató ember másként is végezheti.
Összeségében rendben vagyok vele. Van olyan mint sok Oscarra jelölt film az elmúlt 80 évből és nincs olyan, mint nagyjából azok, amelyek nyertek is.
péntek, január 29, 2010
114. bejegyzés a szerelemről
Panaszkodtam néhány hete a pasimnak, hogy úgy unom a kapcsolatunk eképp való alakulását, ezt a rutint, ahogy felkelünk, dolgozunk, lefekszünk, közben eszünk, iszunk, színház (bár ez a dolgozunk kategóriába tartozik), kocsma, mozi (órákat kell vezetni érte), film, könyv. Semmi izgalmas, vad, elszállt, álmodozós, lágy, azt se bánnám, ha feküdnénk a hóban és néznénk a bárányfelhőket (bár ezt valószínűleg bánnám, nem fér bele a profilomba és nem feszegetem fölöslegesen a határaimat). Érted, mire gondolok, szívem? A pasim mély gondolkodású, tiszta szívű fiú, ahogy lapozott a könyvbe, abból láttam, hogy ért engem, csak most megemészti a hallottakat, aztán nem egyből reagál szóban, ahogy átlag pasik tennék, hanem csinálni fog valamit, jelezni, hogy vette az adást. Mert annyira értette, hogy tudta, tőle várom a megváltást.
Néhány napja ott sütkérezem a konyhában, amikor hallom, hogy a szobából kiabál ki nekem, valószínűleg szabad vagyok vasárnap bogárka, neked mi a programod vasárnap? Kiabálom vissza, hogy valószínűleg semmi, már hallom is, ahogy jön ki a szobából, közeledik, közben mondja, hogy akkor csinálhatnánk valamit együtt. Felcsillan a szemem, már a hátamhoz is ér, átkarol, belecsókol a nyakamban, közben suttogja, mit szólnál egy nagytakarításhoz?
Néhány napja ott sütkérezem a konyhában, amikor hallom, hogy a szobából kiabál ki nekem, valószínűleg szabad vagyok vasárnap bogárka, neked mi a programod vasárnap? Kiabálom vissza, hogy valószínűleg semmi, már hallom is, ahogy jön ki a szobából, közeledik, közben mondja, hogy akkor csinálhatnánk valamit együtt. Felcsillan a szemem, már a hátamhoz is ér, átkarol, belecsókol a nyakamban, közben suttogja, mit szólnál egy nagytakarításhoz?
113. bejegyzés a filmekről
És bár megfogadtam, hogy soha nem írok filmekről, mert szakmaiság hiányában nem tudom átadni, amit ez a téma jelent nekem, úgy gondolom a labda olyan helyzet, amikor tehetek kivételt. Nandyoltól érkezett, köszönet érte.
Iszonyú nehéz volt, nyilván nem is sikerült egy rendes ötös listát felállítani, veszettül keresek egy igazán ütős akciófilmet, de nem jön be. Tehát öt film azokból, amelyek állandóan visszatérnek, mint élmény, fontossági sorrend nélkül:
1. Holt költők társasága. Számtalanszor megnéztem, most is bármikor vetítik, végignézem, és még mindig órákig tudok vitázni a felelősségről, és hogy kinek volt igaza, meg egyáltalán az oktatási módszerekről, és minden egyes nézés alkalmából izgulok, nehogy elkapják a fiúkat együtt és külön-külön. Mint más a Rómeó és Júliánál, hogy a szereposztásig várja, hátha Júlia idejében felébred.
2. Reprise. Ez egy viszonylag friss filmélmény nekem, de a maga az alkotás 2006-os, Norvégiából való. Az indoklás első helyén az szerepel, hogy kattintgatás közben találtam rá és már az első képsoroknál megfogott, annyira, hogy végül együltömben néztem meg a 2 és fél órás filmet. Néhány egyetemista, azon belül két srác barátságáról szól a történet, mindketten írók szeretnének lenni és mindketten ugyanabba a lányba szerelmesek. Az egyiknek az írás, a másiknak a szerelem sikerül, de nyilván a film ennél sokkal izgalmasabb.
3. American Beauty. Bevallom, valami rejtett sznobság mind kerestette bennem a nem hagyományosan elismert vagy felkapott filmeket, de ez valóban mély benyomást tett rám akkor. És az akkoron van a lényeg, mert én 17 évesen láttam a filmet és határozottan emlékszem, hogy amikor kijöttünk a moziból alig tudtam visszatartani a sírást (nem lett volna menő), mert teljesen elkapott egy ilyen szürke, tehetetlen, semmitmondó életérzés és azon gondolkodtam, hogy akkor ennyi? Még 30 év az életemből és ezzé válok, válunk?
4. Mary and Max. Abszolút friss élmény, de egyelőre és talán még sokáig a toplista elején fog állni. Gyurmarajzfilm, díjazott, egy Ausztráliában élő kislány és egy New Yorkban élő középkorú zsidó férfi barátságról. A férfinek Asperger szindrómája van (vagy abban szenved, nem tudom helyesen használni a szindróma szót, mint betegséget) és a filmet sokan úgy értékelik, mint egy tiszteletadás – valós, emberi megközelítése a betegségnek. Ez egy must see film, aminek külön bejegyzést akartam szentelni, hogy nézze, nézze mindenki. Ezóta nem tudom nyugodtan hallgatni a Que sera sera c. dalt.
5. Big Fish. Itt azért vaciláltam egy kicsit, mert az Amadeust is szerettem volna elhelyezni az ötben, de végül úgy döntöttem, hogy a Big Fish nagyobb hatással volt rám. Gondolom, már mindenki látta, egy gyönyörű mese a meséről, szerelemről, a lehetetlen lehetséges voltáról.
Az előttem szólók példájából akkor én is veszem a bátorságot, hogy még ideírjak véletlenszerűen, pl. A Gyűrűk Ura trilógia, a No Country for Old Man, a Pulp Fiction, a Gladiátor, a Usual Suspects és a két fiús vígjátékom, amin egyátalán nem nőies módon röhögtem egész vetítés alatt: Hangover és a Knocked Up.
Továbbdobom Nándikának, Supersheepnek és Batkamanónak.
Iszonyú nehéz volt, nyilván nem is sikerült egy rendes ötös listát felállítani, veszettül keresek egy igazán ütős akciófilmet, de nem jön be. Tehát öt film azokból, amelyek állandóan visszatérnek, mint élmény, fontossági sorrend nélkül:
1. Holt költők társasága. Számtalanszor megnéztem, most is bármikor vetítik, végignézem, és még mindig órákig tudok vitázni a felelősségről, és hogy kinek volt igaza, meg egyáltalán az oktatási módszerekről, és minden egyes nézés alkalmából izgulok, nehogy elkapják a fiúkat együtt és külön-külön. Mint más a Rómeó és Júliánál, hogy a szereposztásig várja, hátha Júlia idejében felébred.
2. Reprise. Ez egy viszonylag friss filmélmény nekem, de a maga az alkotás 2006-os, Norvégiából való. Az indoklás első helyén az szerepel, hogy kattintgatás közben találtam rá és már az első képsoroknál megfogott, annyira, hogy végül együltömben néztem meg a 2 és fél órás filmet. Néhány egyetemista, azon belül két srác barátságáról szól a történet, mindketten írók szeretnének lenni és mindketten ugyanabba a lányba szerelmesek. Az egyiknek az írás, a másiknak a szerelem sikerül, de nyilván a film ennél sokkal izgalmasabb.
3. American Beauty. Bevallom, valami rejtett sznobság mind kerestette bennem a nem hagyományosan elismert vagy felkapott filmeket, de ez valóban mély benyomást tett rám akkor. És az akkoron van a lényeg, mert én 17 évesen láttam a filmet és határozottan emlékszem, hogy amikor kijöttünk a moziból alig tudtam visszatartani a sírást (nem lett volna menő), mert teljesen elkapott egy ilyen szürke, tehetetlen, semmitmondó életérzés és azon gondolkodtam, hogy akkor ennyi? Még 30 év az életemből és ezzé válok, válunk?
4. Mary and Max. Abszolút friss élmény, de egyelőre és talán még sokáig a toplista elején fog állni. Gyurmarajzfilm, díjazott, egy Ausztráliában élő kislány és egy New Yorkban élő középkorú zsidó férfi barátságról. A férfinek Asperger szindrómája van (vagy abban szenved, nem tudom helyesen használni a szindróma szót, mint betegséget) és a filmet sokan úgy értékelik, mint egy tiszteletadás – valós, emberi megközelítése a betegségnek. Ez egy must see film, aminek külön bejegyzést akartam szentelni, hogy nézze, nézze mindenki. Ezóta nem tudom nyugodtan hallgatni a Que sera sera c. dalt.
5. Big Fish. Itt azért vaciláltam egy kicsit, mert az Amadeust is szerettem volna elhelyezni az ötben, de végül úgy döntöttem, hogy a Big Fish nagyobb hatással volt rám. Gondolom, már mindenki látta, egy gyönyörű mese a meséről, szerelemről, a lehetetlen lehetséges voltáról.
Az előttem szólók példájából akkor én is veszem a bátorságot, hogy még ideírjak véletlenszerűen, pl. A Gyűrűk Ura trilógia, a No Country for Old Man, a Pulp Fiction, a Gladiátor, a Usual Suspects és a két fiús vígjátékom, amin egyátalán nem nőies módon röhögtem egész vetítés alatt: Hangover és a Knocked Up.
Továbbdobom Nándikának, Supersheepnek és Batkamanónak.
kedd, december 22, 2009
112. bejegyzés a politikáról
Széljegyzetek Balázsi-Pál Előd írásához – amolyan személyes módon, ahogyan jelen blog íródik –, amely kiegészítésként szolgált Illyés Szabolcs írásához.
Azon gondolkodtam a minap, hogy ez a Szász Jenő, aki amúgy sem az a tiszteletet parancsoló alak, megint hogy elbaltázta az esélyeit. Kitéve magát és kollégáit az összmagyar gyűlöletnek, a sajtó folytonos ócsárlásának, elviselve az áruló bélyegét, képes volt elmenni Bukarestbe december 1-én és mindenmagyar gyászünnepén az akkori államfővel (második fordulós jelölttel) koccintani. Azzal az államfővel, aki egyrészt minden elkövetett, hogy még kínosabb legyen magyarként élni ebben az országban, másrészt amely ellen az RMDSZ éppen akkor kampányolt. Na jó, nem kampányolt, nem űzök gúnyt ebből a mesterségből, mondjuk úgy, hogy a figyelmes sajtótermék fogyasztó valahol rájöhetett, hogy az RMDSZ talán inkább Geoanát támogatja. Szász Jenő, aki a mostani események fényében egy igazi politikai Nostradamus volt, odament ehhez az emberhez, akiről úgy tűnt elfelejtette, hogy "ötéves elnöki mandátuma alatt szétvert két kormányt, majd semmibe vette a parlament egyértelmű többségének az akaratát, ezzel több hónapra lebénítva az országot", illetve hogyan gáncsolta el "a beígért kulturális autonómiát? Hogy hogy viselkedett Sólyom látogatása kapcsán, vagy budapesti látogatásán?" (http://bpelod.transindex.ro/?cikk=560), és két koccintás között képviselte a magyarok érdekeit. Nos, mára már világos, hogy Szász Jenő akkor az RMDSZ előfutáraként, mondhatni feláldozásra alkalmas előretolt helyőrségeként szerepelt, hiszen csak előkészítette a nem egészen három hét múlva bekövetkező nyilvános egymásratalálást, amikor az RMDSZ (akinek ebben a történetben a legrövidebb a politikai memóriája) néhány, Romániában végtelenül fontosnak tartott tárcáért cserébe politikai jellegű blow-job szolgáltatásokat nyújtott fennebb említett államfőnek. Akik igazán nagy vesztesei ennek a történetnek, azok: Szász Jenő, aki ezért a hősies tettéért igazán megkaphatta volna az Információs Technológia tárcát, az a legjelentéktelenebb az RMDSZ szemében, gondolom ezt azért, mert a magyar miniszterek alig félévet bírnak ki az élén, főként, ha épp egy raliversenyről érkeznek az irodájukba. A másik ugyanilyen szerencsétlenül járt személy, az László Attila, aki szintén mindent elkövetett, hogy a majd elnökké választott Basescu irányítása alatt majdan a régiből újjá avanzsált Boc kormány eminens tagja lehessen (annyira magáénak érezve a biztos jövőt, hogy egyenesen a munkaadók közé ült az elnöki vitán, amikor a pártja (sic!) saját jelöltet indított és nem mellékesen Basescu-ellenes volt (most már tudjuk, hogy ez is csak álca volt) ). Nos, László Attilának kijárt volna az egészségügyi tárca. Ő legalább elvégezte az orvosit és 1990 és 1993 között Magyarországon gyermekorvosként dolgozott. A mostani orvosi rendszer szerint ahhoz, hogy Romániában orvosként doglozhasson szüksége van a fiatal végzősnek egy 3-6 évig terjedő rezidens képzésre, amelyre nem annyira könnyű bejutni, sokan inkább a külföldi praktizálást választják ehelyett, ahol lényegesen többet tanulhatnak gyakorlatban és nem kell rezivizsgázzanak. Azt viszont nem tudom, '90-ben ez hogyan működött. Mindenesetre, László Attilának legalább valamikor nagyon régen vajmi köze volt az egészségügyhöz, ám mi történik vele? Cseke Attila elhappolja előle az egészségügyi tárcát. Jó tudni, hogy azt a minisztériumot és azt a témakört, amely bizonyos országokban sarkallatos pontja az egész gazdaságnak és a jóléti társadalomnak, nálunk kegyelemtárcaként kezelik a fennebb elmített pol. blow-jobért cserébe. Gondolom mindezt annak fényében, hogy egy Váradi Egyetemen jogi diplomát szerző ember kezébe kerül ez a poszt, aki szerint "Számos jogalkotási kérdést is rendezni kell majd”. És engem ez megnyugtat. Ha számos jogalkotási kérdést rendezünk majd az egészségügyi tárca élén, akkor jó, mert látszik, végre valaki komolyan veszi az egészségügyet. Akit még sajnálok, az mondjuk a romániai magyarság lenne, de igazából nem sajnlom, mert birka népnek ennyi jár. Aki a Geona-Basescu választás előtt makacsul annyit hajtogatott, hogy én szocialistára nem szavazok és képtelen volt valami nagyobban gondolkodni, az valóban megérdemli, hogy Basescu-vezette SRI hallgassa le a telefonjait, hogy ne ismerje a jogait, ne kapjon semmilyen autonómiát (most már látszólag sincs aki harcoljon érte), ne értse az Alkotmányát és legyen minden nap egy kicsit megvezetve. Azt gondolom, hogy egy ilyen (figyelem, klisék közvetkeznek) gyorsan fejlődő világban, a globalizáció csúcsán nyugodtan és veszély nélkül szembe lehet nézni, hogy a romániai magyar egy buta, birka szavazó. Mindenestől. És én is annak híve vagyok, hogy a buta, de törekvő ember meg kell vezetni és meg kell alázni, igazából semmi nincs, amiért szívjóságot érdemelne. Ugyancsak ez a nép büszkén elmondhatja, hogy az ő vezetői a kormányban vannak, olyan miniszterek társaságában, akik a Regionális Fejlesztésért felelnek, miközben általános geopolitikai tudással sem rendelkeznek, és akik kapcsán Crin Antonescu finoman annyit jegyzett meg, hogy az első-Basescu éra idején markánsan promoválták a szellemi képességeket, tudást, szakmaiságot teljes mértékben nélkülöző, hatalmi poziciót szexualitása által betöltő nő prototípusát. Én is beírnám a CV-mbe (ha az elmúlt 10 év munkássága kizarólag politikai funkciókról szólna és snassz lenne, hogy semmi szakmai munka nincs benne), hogy idesüssetek, Elena Udreaval közösen vezettem az országot.
Közben rájöttem, hogy ennek az írásnak semmi köze nincs Előd írásához, csak kicsit idéztem belőle, de amiatt jutott eszembe, hogy megírjam. Mert ilyenek vannak a cikkben: "Băsescu kiszámíthatatlan destruktív magatartásával és öncélú egyeduralmi törekvéseivel már soha nem lehet egy olyan szervezet opciója, amely számára értéket jelent a demokratikus berendezkedésű állam." Minekutána pont bekövetkezett az, ami az én mércém szerint sem lehetett volna soha opció, azon gondolkodom, hogy a fenti mondat mai kontextusban hol hibádzik: hogy az RMDSZ nem olyan szervezet, amely számára értéket jelent a demokratikus berendezkedésű állam, vagy pedig Basescu igenis lehet opció, sőt, tulajdonképpen akárki lehet opció nem egy, négy kormánypozicióért?
Azt gondolom, hogy az RMDSZ-nek ezzel a húzásával kihalt a romániai magyar politikai elit. Már a látszatát sem kívánja senki fenntartani a tisztességnek, a komolyságnak, a felkészültségnek, ... bárminek, amiről eddig beszéltünk, ami miatt megkülönböztettük magunkat a románoktól, amiért jobbnak éreztük magunkat. Egy kis keserédes nyugalommal vettem tudomásul, hogy román fórumokon, amikor bőszen szidják az RMDSZ-t, az értelmesebbje mindig elmondja, hogy szerencsére a magyarok nem ilyenek és számára az RMDSZ nem is jelent egyet a magyarsággal. Ugyanakkor nyilván elismerem, hogy a szakmai tudás nem elég a jó miniszterséghez, főként nem ebben az országban, de azért ártani sem árt.
Végszóként (és bár nem látszik, ez a történet jobban fáj nekem, mint gondoltam volna), egy kissé a magyar sajtóból is ki vagyok ábrándulva, mert sehol nem találom a cikkezést erről a hirtelen pálfordulásról, mintha mindenkinek a legtermésztesebb lenne, hogy az RMDSZ 4 embert küld abba a kormányba, amit néhány hónapja megbuktatott.
Azon gondolkodtam a minap, hogy ez a Szász Jenő, aki amúgy sem az a tiszteletet parancsoló alak, megint hogy elbaltázta az esélyeit. Kitéve magát és kollégáit az összmagyar gyűlöletnek, a sajtó folytonos ócsárlásának, elviselve az áruló bélyegét, képes volt elmenni Bukarestbe december 1-én és mindenmagyar gyászünnepén az akkori államfővel (második fordulós jelölttel) koccintani. Azzal az államfővel, aki egyrészt minden elkövetett, hogy még kínosabb legyen magyarként élni ebben az országban, másrészt amely ellen az RMDSZ éppen akkor kampányolt. Na jó, nem kampányolt, nem űzök gúnyt ebből a mesterségből, mondjuk úgy, hogy a figyelmes sajtótermék fogyasztó valahol rájöhetett, hogy az RMDSZ talán inkább Geoanát támogatja. Szász Jenő, aki a mostani események fényében egy igazi politikai Nostradamus volt, odament ehhez az emberhez, akiről úgy tűnt elfelejtette, hogy "ötéves elnöki mandátuma alatt szétvert két kormányt, majd semmibe vette a parlament egyértelmű többségének az akaratát, ezzel több hónapra lebénítva az országot", illetve hogyan gáncsolta el "a beígért kulturális autonómiát? Hogy hogy viselkedett Sólyom látogatása kapcsán, vagy budapesti látogatásán?" (http://bpelod.transindex.ro/?cikk=560), és két koccintás között képviselte a magyarok érdekeit. Nos, mára már világos, hogy Szász Jenő akkor az RMDSZ előfutáraként, mondhatni feláldozásra alkalmas előretolt helyőrségeként szerepelt, hiszen csak előkészítette a nem egészen három hét múlva bekövetkező nyilvános egymásratalálást, amikor az RMDSZ (akinek ebben a történetben a legrövidebb a politikai memóriája) néhány, Romániában végtelenül fontosnak tartott tárcáért cserébe politikai jellegű blow-job szolgáltatásokat nyújtott fennebb említett államfőnek. Akik igazán nagy vesztesei ennek a történetnek, azok: Szász Jenő, aki ezért a hősies tettéért igazán megkaphatta volna az Információs Technológia tárcát, az a legjelentéktelenebb az RMDSZ szemében, gondolom ezt azért, mert a magyar miniszterek alig félévet bírnak ki az élén, főként, ha épp egy raliversenyről érkeznek az irodájukba. A másik ugyanilyen szerencsétlenül járt személy, az László Attila, aki szintén mindent elkövetett, hogy a majd elnökké választott Basescu irányítása alatt majdan a régiből újjá avanzsált Boc kormány eminens tagja lehessen (annyira magáénak érezve a biztos jövőt, hogy egyenesen a munkaadók közé ült az elnöki vitán, amikor a pártja (sic!) saját jelöltet indított és nem mellékesen Basescu-ellenes volt (most már tudjuk, hogy ez is csak álca volt) ). Nos, László Attilának kijárt volna az egészségügyi tárca. Ő legalább elvégezte az orvosit és 1990 és 1993 között Magyarországon gyermekorvosként dolgozott. A mostani orvosi rendszer szerint ahhoz, hogy Romániában orvosként doglozhasson szüksége van a fiatal végzősnek egy 3-6 évig terjedő rezidens képzésre, amelyre nem annyira könnyű bejutni, sokan inkább a külföldi praktizálást választják ehelyett, ahol lényegesen többet tanulhatnak gyakorlatban és nem kell rezivizsgázzanak. Azt viszont nem tudom, '90-ben ez hogyan működött. Mindenesetre, László Attilának legalább valamikor nagyon régen vajmi köze volt az egészségügyhöz, ám mi történik vele? Cseke Attila elhappolja előle az egészségügyi tárcát. Jó tudni, hogy azt a minisztériumot és azt a témakört, amely bizonyos országokban sarkallatos pontja az egész gazdaságnak és a jóléti társadalomnak, nálunk kegyelemtárcaként kezelik a fennebb elmített pol. blow-jobért cserébe. Gondolom mindezt annak fényében, hogy egy Váradi Egyetemen jogi diplomát szerző ember kezébe kerül ez a poszt, aki szerint "Számos jogalkotási kérdést is rendezni kell majd”. És engem ez megnyugtat. Ha számos jogalkotási kérdést rendezünk majd az egészségügyi tárca élén, akkor jó, mert látszik, végre valaki komolyan veszi az egészségügyet. Akit még sajnálok, az mondjuk a romániai magyarság lenne, de igazából nem sajnlom, mert birka népnek ennyi jár. Aki a Geona-Basescu választás előtt makacsul annyit hajtogatott, hogy én szocialistára nem szavazok és képtelen volt valami nagyobban gondolkodni, az valóban megérdemli, hogy Basescu-vezette SRI hallgassa le a telefonjait, hogy ne ismerje a jogait, ne kapjon semmilyen autonómiát (most már látszólag sincs aki harcoljon érte), ne értse az Alkotmányát és legyen minden nap egy kicsit megvezetve. Azt gondolom, hogy egy ilyen (figyelem, klisék közvetkeznek) gyorsan fejlődő világban, a globalizáció csúcsán nyugodtan és veszély nélkül szembe lehet nézni, hogy a romániai magyar egy buta, birka szavazó. Mindenestől. És én is annak híve vagyok, hogy a buta, de törekvő ember meg kell vezetni és meg kell alázni, igazából semmi nincs, amiért szívjóságot érdemelne. Ugyancsak ez a nép büszkén elmondhatja, hogy az ő vezetői a kormányban vannak, olyan miniszterek társaságában, akik a Regionális Fejlesztésért felelnek, miközben általános geopolitikai tudással sem rendelkeznek, és akik kapcsán Crin Antonescu finoman annyit jegyzett meg, hogy az első-Basescu éra idején markánsan promoválták a szellemi képességeket, tudást, szakmaiságot teljes mértékben nélkülöző, hatalmi poziciót szexualitása által betöltő nő prototípusát. Én is beírnám a CV-mbe (ha az elmúlt 10 év munkássága kizarólag politikai funkciókról szólna és snassz lenne, hogy semmi szakmai munka nincs benne), hogy idesüssetek, Elena Udreaval közösen vezettem az országot.
Közben rájöttem, hogy ennek az írásnak semmi köze nincs Előd írásához, csak kicsit idéztem belőle, de amiatt jutott eszembe, hogy megírjam. Mert ilyenek vannak a cikkben: "Băsescu kiszámíthatatlan destruktív magatartásával és öncélú egyeduralmi törekvéseivel már soha nem lehet egy olyan szervezet opciója, amely számára értéket jelent a demokratikus berendezkedésű állam." Minekutána pont bekövetkezett az, ami az én mércém szerint sem lehetett volna soha opció, azon gondolkodom, hogy a fenti mondat mai kontextusban hol hibádzik: hogy az RMDSZ nem olyan szervezet, amely számára értéket jelent a demokratikus berendezkedésű állam, vagy pedig Basescu igenis lehet opció, sőt, tulajdonképpen akárki lehet opció nem egy, négy kormánypozicióért?
Azt gondolom, hogy az RMDSZ-nek ezzel a húzásával kihalt a romániai magyar politikai elit. Már a látszatát sem kívánja senki fenntartani a tisztességnek, a komolyságnak, a felkészültségnek, ... bárminek, amiről eddig beszéltünk, ami miatt megkülönböztettük magunkat a románoktól, amiért jobbnak éreztük magunkat. Egy kis keserédes nyugalommal vettem tudomásul, hogy román fórumokon, amikor bőszen szidják az RMDSZ-t, az értelmesebbje mindig elmondja, hogy szerencsére a magyarok nem ilyenek és számára az RMDSZ nem is jelent egyet a magyarsággal. Ugyanakkor nyilván elismerem, hogy a szakmai tudás nem elég a jó miniszterséghez, főként nem ebben az országban, de azért ártani sem árt.
Végszóként (és bár nem látszik, ez a történet jobban fáj nekem, mint gondoltam volna), egy kissé a magyar sajtóból is ki vagyok ábrándulva, mert sehol nem találom a cikkezést erről a hirtelen pálfordulásról, mintha mindenkinek a legtermésztesebb lenne, hogy az RMDSZ 4 embert küld abba a kormányba, amit néhány hónapja megbuktatott.
szerda, november 25, 2009
111. bejegyzés a tájképről
Szerda este 11-kor a város kihalt. A köd szürke fátyolként ereszkedik a központra, a hideg, mint a kocsonya, mozdulatlanul áll. A színházzal szemben, az út mindkét oldalán a parkolók üresek, egy régi időket idéző autó árválkodik csupán, gazdája talán sosem volt. Az iskola előtt egy pár sétál kézenfogva, idősebbeknek tűnnek a koruknál, a férfi ősz és szakállas, az asszonynak bodorított a haja, ám a hangjuk fiatalos és erős. A szemközti boltban a szokásos esti társaság. Fiatalok és rendőrök. A fiatalok édességet, nassolnivalót vásárolnak, a rendőrök úgyszintén. A fiatalok inkább csokit és chipset, a rendőrök inkább magot és cigarettát. A sorban áll egy középkorú taxisofőr, autója a bolt előtt, kosarában szalámi és kenyér. A park előtt fiatal suhancok, prémes kabátjuk van és csőnadrágjuk, cipőjüknek vastag a talpa, széles a fűzője. Az átjáró előtt taxik lassítanak, egyik átenged, másik elhalad. Az átjáró után autó várakozik, utasa azonnal érkezik, indulnak is tovább. A dombon plakát, buszát váró magányos bácsi, taxik és rendőrautók újból. Parkolóhely csak a járdaszegély mentén maradt. Hazaértem.
vasárnap, november 22, 2009
110. további bejegyzés a választásokról
Ami fáj nekem:
- hogy Antonescu és Geoana között ekkora a különbség
- hogy az a csapat, amelyik éveken keresztül segítette Tăriceanut, hogy kibírja Băsescu mellett, az nem állt oda ugyanazzal a tudással az Antonescu hátához
-hogy Băsescu ennyire megszégyenítően jó kampányt vezetett, csodálatos színekkel, tiszta, érthető figyelemfelkeltő anyagokkal és az egész székelyföldet telenyomta magyar reklámanyagokkal
- hogy ez a kampány miatt a legnagyobb elismeréssel kéne adóznom neki és csapatának és ha nem lenne az előző bejegyzésben említett véleményem róla, muszáj lenne rászavaznom
- hogy Antonescu olyan bután szólalt fel előszőr az Insomar eredmények megjelenése után
Ami nevetségesnek tűnik:
- hogy most már végre (gondolom már évek óta)a román politikai elit (nemzetiségi hovatartozás nélkül)tanul politikai kommunikációt és mind ugyanonnan, vagyis, gondolom, ugyanaz a tananyag és emiatt mindenkinek piros nyakkendője van (a bivalybasznádi 8 osztályos gépvezető polgármesterjelölttől az államelnökig mindenkinek)
- hogy Geoana alig bírt megszólalni, pontosabban egy regényni szöveget tartott a kezében, szép piros hátú mappa előtt, amiből felolvasta valamelyik szövegírójának meglehetősen sületlen, szagtalan, érzelemmentes köszöntő beszédét, amibe el voltak helyezve a kötelező "gomb" szavak, amire a választók beindulnak
-hogy Geoana megköszönte az Antonescu, a Kelemen Hunor, az Oprescu szavazóit, előrebocsátva egy lehetséges együttműködést, támogatást ezektől
-hogy Cristian Tudor Popescu szerint Vadim Tudor akkor is támogatni fogja Geoanat, ha az nem kéri erre fel
-hogy Vadim Tudor saját bevallása és saját felmérése szerint ő 30%-on futott, de a többi párt elcsalta a PRM szavazatait
Ami zavar:
- hogy Vadim Tudor többet kapott Kelemen Hunornál, egyelőre
- hogy Antonescu nekiment Voicolescunak és Vântunak
- hogy sosem beszélünk arról, hogy az RMDSZ átlagban 6,0-6,9%-a legtöbbször talán az alacsony román részvételnek köszönhető, nem a szervezet mozgosítóképességének vagy a magyarok szavazókedvének
- hogy 19,32 perckor megjelent egy hír, miszerint Markó Béla véleménye szerint a második forduló Băsescu és Geoana között fog lezajlani, a Geonaval szembeni hátrány behozását jelző kiszivárogtatott Antonescu eredmény nem valós. Ha csak egyetlen ember is, aki általában ad a Markó véleményére és esetleg szavazott volna Antonescura, nem ment el, mert az elnök szerint úgysem esélyes, akkor az számomra már zavaró.
- hogy Vadim Tudor ugyanazt a szöveget nyomja a választások elcsalásáról, mint Antonescu, ezzel egy szintre emelve kettejüket
- hogy Băsescu simán maga malmára hajtja a népszavazáson elért eredményeket
- hogy ma több sms-t is kaptam, részben arra felszólítva engem, hogy menjek szavazni, részben arra hogy Kelemen Hunorra szavazzak
Ami szimpatikus:
- hogy Antonescu többet kapott, mint a PNL 2008 novemberi eredménye
- hogy Antonescu megköszönte a fiataloknak a részvételt
- hogy ilyen sokan szavaztak
- hogy fiatalok ilyen nagy számban mentek el szavazni, még ha nem is biztos, hogy ezek a fiatalok liberális beállítottságúak
- Băsescnak a professzionalizmust megközelítő megnyilvánulásai
Ami érdekel:
- kit fog támogatni Crin Antinescu / a PNL?
- kit fog támogatni Kelemen Hunor / az RMDSZ?
- kit fog támogatni az MPP, minekutána Kelemen Hunort nem támogatta? (ezen a kérdésen jól mulatok)
- hogy Antonescu és Geoana között ekkora a különbség
- hogy az a csapat, amelyik éveken keresztül segítette Tăriceanut, hogy kibírja Băsescu mellett, az nem állt oda ugyanazzal a tudással az Antonescu hátához
-hogy Băsescu ennyire megszégyenítően jó kampányt vezetett, csodálatos színekkel, tiszta, érthető figyelemfelkeltő anyagokkal és az egész székelyföldet telenyomta magyar reklámanyagokkal
- hogy ez a kampány miatt a legnagyobb elismeréssel kéne adóznom neki és csapatának és ha nem lenne az előző bejegyzésben említett véleményem róla, muszáj lenne rászavaznom
- hogy Antonescu olyan bután szólalt fel előszőr az Insomar eredmények megjelenése után
Ami nevetségesnek tűnik:
- hogy most már végre (gondolom már évek óta)a román politikai elit (nemzetiségi hovatartozás nélkül)tanul politikai kommunikációt és mind ugyanonnan, vagyis, gondolom, ugyanaz a tananyag és emiatt mindenkinek piros nyakkendője van (a bivalybasznádi 8 osztályos gépvezető polgármesterjelölttől az államelnökig mindenkinek)
- hogy Geoana alig bírt megszólalni, pontosabban egy regényni szöveget tartott a kezében, szép piros hátú mappa előtt, amiből felolvasta valamelyik szövegírójának meglehetősen sületlen, szagtalan, érzelemmentes köszöntő beszédét, amibe el voltak helyezve a kötelező "gomb" szavak, amire a választók beindulnak
-hogy Geoana megköszönte az Antonescu, a Kelemen Hunor, az Oprescu szavazóit, előrebocsátva egy lehetséges együttműködést, támogatást ezektől
-hogy Cristian Tudor Popescu szerint Vadim Tudor akkor is támogatni fogja Geoanat, ha az nem kéri erre fel
-hogy Vadim Tudor saját bevallása és saját felmérése szerint ő 30%-on futott, de a többi párt elcsalta a PRM szavazatait
Ami zavar:
- hogy Vadim Tudor többet kapott Kelemen Hunornál, egyelőre
- hogy Antonescu nekiment Voicolescunak és Vântunak
- hogy sosem beszélünk arról, hogy az RMDSZ átlagban 6,0-6,9%-a legtöbbször talán az alacsony román részvételnek köszönhető, nem a szervezet mozgosítóképességének vagy a magyarok szavazókedvének
- hogy 19,32 perckor megjelent egy hír, miszerint Markó Béla véleménye szerint a második forduló Băsescu és Geoana között fog lezajlani, a Geonaval szembeni hátrány behozását jelző kiszivárogtatott Antonescu eredmény nem valós. Ha csak egyetlen ember is, aki általában ad a Markó véleményére és esetleg szavazott volna Antonescura, nem ment el, mert az elnök szerint úgysem esélyes, akkor az számomra már zavaró.
- hogy Vadim Tudor ugyanazt a szöveget nyomja a választások elcsalásáról, mint Antonescu, ezzel egy szintre emelve kettejüket
- hogy Băsescu simán maga malmára hajtja a népszavazáson elért eredményeket
- hogy ma több sms-t is kaptam, részben arra felszólítva engem, hogy menjek szavazni, részben arra hogy Kelemen Hunorra szavazzak
Ami szimpatikus:
- hogy Antonescu többet kapott, mint a PNL 2008 novemberi eredménye
- hogy Antonescu megköszönte a fiataloknak a részvételt
- hogy ilyen sokan szavaztak
- hogy fiatalok ilyen nagy számban mentek el szavazni, még ha nem is biztos, hogy ezek a fiatalok liberális beállítottságúak
- Băsescnak a professzionalizmust megközelítő megnyilvánulásai
Ami érdekel:
- kit fog támogatni Crin Antinescu / a PNL?
- kit fog támogatni Kelemen Hunor / az RMDSZ?
- kit fog támogatni az MPP, minekutána Kelemen Hunort nem támogatta? (ezen a kérdésen jól mulatok)
109. bejegyzés a választásokról
Úgy izgulok a választásokért, hogy muszáj leírnom, hátha megnyugszom. :)
Azt hiszem a szavazati jogom megszerzése óta nem izgultam egyetlen választáson sem. A parlamenti választásoknak nem látom a tétjét, a helyhatósági - ahol én jogosulva vagyok - évek óta egyszerűen esélytelen, az Európa Parlamenti választások annyira viccesek, hogy az Unió már kellett volna figyelmeztesse Romániát, hogy ne űzzön közel 500 millió állampolgár képviseletéből gúnyt azzal, akit odaküld, bár a szakirodalom szerint minden ország olyanokat küld. Egyszóval, nem maradt más számomra, mint az államelnökért izgulni. Az egyetlen alkalom, amikor azt hiszem, hogy szavam van, jelentősége van a szavazatomnak. Úgy gondolom, hogy évről évre tudatosabb szavazó vagyok (ezért hagyom ki a fenn sorolt alkalmakat) és évről évre jobban megsértődöm minden kampányom, hogy milyen magas fokon nézi tudatosan ostobának a választót (engem) a kampányoló. Aztán rájövök minden alkalommal, és ilyenkor még jobban meglepődöm, hogy a választó valóban milyen ostoba és a kampányoló mennyire nem tesz semmit két kampány között, hogy tudatos, tájékozott szavazót kapjon.
A legutóbbi elnökválasztáson akkor nyilvánvaló módon Băsescu-ra szavaztam, mert féltem a szocialistáktól, azon túl az az ember értelmesnek tűnt, nyitottnak, viccesnek, emberközelinek. Ki tudta akkor hogy egy példátlan, legenda-nagyságú genny ez a személy, aki öt éven keresztül végigmanipulálta az ország életét. Az egész elnöksége egyetlen szép emléke számomra a Tăriceanu miniszterelnökség volt. Akkor is, ma is úgy gondolom, hogy ha egy másik életben valaha is felsorakoznék egy politikus mögé, akkor az Tăriceanu lehetne. És még olyan férfias is.
És így jutottunk el az izgalmam okához. És egyben a keseredésem okához is. Egyelőre (és valószínűleg soha nem fogok annyit tudni, hogy valaha is) nem tudom megbocsájtani, hogy az üzenet, a népszerűsítés és a tehetetlenség oltárán feláldoztak néhány százalékot, ami valószínűleg segített volna egy gondolkodó, értelmes, jó pártból szármzó jelöltnek bejutni egy esélyt adó megmérettetésbe. Nagyon szomorít, hogy második fordulóban - minden valószínűség szerint - két olyan jelölt közül választhatnék, akik közül nincs jobb vagy rosszabb számomra, eképp a szavazatom nem számíthat semmit és eképp újfent becsapott állampolgárnak érzem magam.
Még 34 perc van, addig ököllel a számban ülök, és amennyire lehetséges ilyen körülmények között, néha mosolygok magamon.
Azt hiszem a szavazati jogom megszerzése óta nem izgultam egyetlen választáson sem. A parlamenti választásoknak nem látom a tétjét, a helyhatósági - ahol én jogosulva vagyok - évek óta egyszerűen esélytelen, az Európa Parlamenti választások annyira viccesek, hogy az Unió már kellett volna figyelmeztesse Romániát, hogy ne űzzön közel 500 millió állampolgár képviseletéből gúnyt azzal, akit odaküld, bár a szakirodalom szerint minden ország olyanokat küld. Egyszóval, nem maradt más számomra, mint az államelnökért izgulni. Az egyetlen alkalom, amikor azt hiszem, hogy szavam van, jelentősége van a szavazatomnak. Úgy gondolom, hogy évről évre tudatosabb szavazó vagyok (ezért hagyom ki a fenn sorolt alkalmakat) és évről évre jobban megsértődöm minden kampányom, hogy milyen magas fokon nézi tudatosan ostobának a választót (engem) a kampányoló. Aztán rájövök minden alkalommal, és ilyenkor még jobban meglepődöm, hogy a választó valóban milyen ostoba és a kampányoló mennyire nem tesz semmit két kampány között, hogy tudatos, tájékozott szavazót kapjon.
A legutóbbi elnökválasztáson akkor nyilvánvaló módon Băsescu-ra szavaztam, mert féltem a szocialistáktól, azon túl az az ember értelmesnek tűnt, nyitottnak, viccesnek, emberközelinek. Ki tudta akkor hogy egy példátlan, legenda-nagyságú genny ez a személy, aki öt éven keresztül végigmanipulálta az ország életét. Az egész elnöksége egyetlen szép emléke számomra a Tăriceanu miniszterelnökség volt. Akkor is, ma is úgy gondolom, hogy ha egy másik életben valaha is felsorakoznék egy politikus mögé, akkor az Tăriceanu lehetne. És még olyan férfias is.
És így jutottunk el az izgalmam okához. És egyben a keseredésem okához is. Egyelőre (és valószínűleg soha nem fogok annyit tudni, hogy valaha is) nem tudom megbocsájtani, hogy az üzenet, a népszerűsítés és a tehetetlenség oltárán feláldoztak néhány százalékot, ami valószínűleg segített volna egy gondolkodó, értelmes, jó pártból szármzó jelöltnek bejutni egy esélyt adó megmérettetésbe. Nagyon szomorít, hogy második fordulóban - minden valószínűség szerint - két olyan jelölt közül választhatnék, akik közül nincs jobb vagy rosszabb számomra, eképp a szavazatom nem számíthat semmit és eképp újfent becsapott állampolgárnak érzem magam.
Még 34 perc van, addig ököllel a számban ülök, és amennyire lehetséges ilyen körülmények között, néha mosolygok magamon.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)