106. bejegyzés a magyar pszichóról

Körülbelül 100 oldal után szökkentem neki a megírásnak, aztán lenyugodtam, hogy nem írok valamiről véleményt, amihez semmi közöm és meg sem kértek rá, más irodalmi élményemet sem mutatom be soha. Nyilván, ez több volt mint irodalmi élmény, mert állítólag rólam is szólt a könyv és így a késztetés is nagyobb volt, hogy kiálljak, vagy megtagadjam, tudván mindeközben, hogy igazából mindegy. Amikor úgy döntöttem, hogy nem írok, akkor nekikezdtem elolvasni mindenfélét róla, amit a neten találtam, az írójáról és megnézni a képeit. Tiszta Katával soha nem találkoztam élőben, úgyhogy igyekszem a szubiektív értékítéleteket megtartani magamnak és koncentrálni a könyvre.
A Magyar Pszichóról előszőr a Gold a mennybe megy jutott eszembe, amit már számtalanszor idéztem a blogban, arra engedve következtetni, hogy igencsak tetszett nekem az az iromány, és hát sajnos e két könyv összehasonlítása sehol sem állja a helyét. Meg is próbálok ezért leszállni róla, mert már az elején rossz fénybe tüntetné fel jelen írás tárgyát, pedig a konkluziókat csak a végére szánom. A Gold alaptörténete a kiégett amerikai zsidó filozófus, író és tanár, aki azt a nevetséges feladatot kapja, hogy írja meg a zsidó lét élményét Amerikában. Míg Gold alkotói blokkban végigkínlódja a könyvet, mert egyáltalán nem tudja, hogyan kéne ezt a témát megfogni, addig a könyv végére az olvasó eljut a zsidó lét élményéhez. A Magyar Pszichó az erdélyi magyar lét élményét fogalmazza meg Budapesten, ami egyébként egy érdekes olvasmány is lehetne, ha nem érezném azt, hogy egy univerzális kisebbségi létet próbál bemutatni, túlmutatva a személyes élmények hitelességén.
Nem vitatom Tisza Kata iszonyúan szomorú, nyomorúságos sorsát életének 18 éve alatt, amikor is szétszenvedte magát a kommunizmusban, amibe pontosan két évvel élt többet, mint én, tehát őt 10 évesen érte a rendszerváltás, míg engem csak 8 évesen, innen az élettapasztalat. És az 100 km is, ami elválasztotta az életterünket. És egy csomó más minden. Hosszú oldalakon ecseteli a nyomort, a szegénységet, a kilátástalanságot, a provincializmust, a Skanzen-Erdélyt, az elmaradottságot, a jobb és nyíltszívűbb embereket, a lehetetlen érzést néhány nap után, amit a szülei városában, Marosvásárhelyen tölt. És még ezzel is egyet értenék, ha egyrészt nem éreznem azt, hogy egy egyébként is alulinformált társadalmat butít az erdély-képpel az én nevemben is, ami miatt én kényszerülök olyan helyzetbe, hogy magyarázkodnom kell, amiért nem éhezek, nyugati típusú autóm van, gyakran járok külföldre és nem kopottak a ruháim, másrészt pedig azért, mert a mérce nem helyes és csakis egyoldalú eredményhez vezet. Régebb is írtam már arról, hogy milyen bosszantó tud lenni ez az állandó Magyarország-körüliség a gondolkodásunkban, de nyilván értem a mozgatórugóit. Amit nem értek, hogy miért érezzük kényszeresnek, hogy egy erdélyi várost Budapesthez hasonlítsunk. Ez nem mérce, ez egy szellemi, önbizalmi öngyilkosság, a fajsúlynak legalábbis hasonlónak kell lennie, ha nem egyformának. Csíkszeredából Kolozsvárra menni maga a fejlődés, egy lépcsőfok a nagyvárosi nyüzsgés és kozmopolitizmus irányába, Kolozsvárról Budapestre már kultúrlépés, itt nyitott szájjal járod a plázákat, kiállításokat, színházat, megnyitókat, a hangulatos kocsmákat, a gyönyörű épületeket. Hát nem butaság Európa egyik legszebb fővárosát Kolozsvárhoz hasonlítani (jobb esetben), az itthoni viszonylatban is vidéki embereket Pest pergő-nyüzsgő életébe helyezni és utána lesajnálni őket? Miért nem a varsói lengyellel, a bukaresti románnal, a prágai csehvel hasonlítjuk a pesti magyart, hogy méltó ellenfélre találjon a megmérettetésben (ha már méretni kell). Nyilván, akkor vége lenne a sorsunkat sirató évszázados műsornak és valami egyebet kéne találni, aminek több köze van a szakmaisághoz, a tudáshoz, a felkészültséghez, a szakpolitikákhoz, és azért az annyira még nem menő, ezt is értem, csakhát ne tessék az én erdélyi nyomoromról könyvet írni, mert én nem nyomorgok. Komolyan mondom, nem nyomorgok.
Ismerek néhány embert Tisza Kata volt osztálytársai közül, akik szintén nem nyomorognak. Nem is olyan híresek, mint T. Kata és lehet nem is foglalkoznak annyira az identitásukkal, mert az valahol helyben van és csak annyira kell előtérbe hozni, amennyire az megfelel az életüknek. Nem is kellett 8 évig mindenféle megaláztatásnak kitenni magukat (ami alatt könyvük jelent meg, publikációik, és médiaszemélyiségek lettek) az állampolgárságukért, mert már volt egy és bár az anyanyelvük nem azonos az ország hivatalos nyelvével és ez mindenféle bonyodalmakhoz vezet gyakran, azért az új állampolgárság sem fogja soha összetörni az üvegfalat, amiről a könyvben szó van, mert az törhetlen üvegből van és T. Kata mindig is a hányatott sorsú Erdélyi lány marad, aki a tetejében még múzsának is használja ezt.
És még mielőtt rosszul csengne ki ez az egész, bár azt hiszem, már nem nagyon lehet enyhíteni. Nekem nagyon hosszú időmbe telt, amíg valamennyire sikerült ezt a magyar-frusztráltságot legyőznöm, főleg verbális frusztráltságot, hogy bár viszonylag szépen beszélem a magyar nyelvet, 8 osztályos, utcasarki boltok elárusítónői oktatnak ki a párizsi helyes használatáról valamelyik kerületben és én megszégyellem magam, mert az ő hangsúlyukban nincsenek székely, vagy egyéb tájegységi felhangok. Időközben, rengeteg barátom lett innen és onnan és innen-onnan és pillanatnyilag csak egyetlen egy jut eszembe, akivel ha találkozunk, akkor nem magyar-magyar kérdésről beszélünk. Mert nem számít, mert nem kell egymásnak elmagyarázzuk, sem megértsük, úgy beszélgetünk, mintha ugyanabban a kultúrkörben nevelkedtünk volna és valahogy találunk témát a magyarságunkon kívül is.
Hát, nagyjából ez a bajom a könyvvel. Van egyéb is, de az már szarakodás lenne.

105. bekezdés a magányról

Nem egy súlyos bekezdés, csak olyan írhatnék bejegyzés az ezer gondolat egyikéről, de kevés türelemmel, hogy megalapozzam, így meg csak az érzések maradnak, amiket nem kell megindokolni, sem alátámasztani. Legalábbis a blogban nem.
Régnem tűnik az utolsó bejegyzés óta, mintha a nyaralásnak is vége lenne, a lelkesedés is használt szagú lett, a fizetésem sem érkezik, a szőnyeg is másodrendű lett, a kagylót sem mosom minden használat után, a kocsmát sem járom minden este és a telefont is csak ritkán nyitom fel.
A háló szép lett, a nappali alakul, a konyhát csak nehezen lehet ellensúlyozni. Barátaim, szerelmeim házasodtak és nősültek a nyáron, megszületik a gyermekem egy más anya által, és egy hetet thai csiztam. Azóta sportolok, unokaöcsém szavaival, 26 éve előszőr. Tiltakoznék mert az életemben elkövetett edzések száma területekre leosztva valahogy eképp nézne ki: egy darab edzés síből, röplabdából, taek won doból, korcsolyából, úszásból, kosárból, futásból, táncból, teniszből. Több darab edzés vívásból és mindenestől talán semmi nem olyan intenzív, mint ez az őrült láz, hogy 7-kor kelek reggelente – 26 éve előszőr – és úszni meg fallalbdázni járok. Talán ha őrült kocsma lázban égnék azzal a kevés ám annál értékesebb barátommal, akik esetleg vannak itt de nem tudom, akkor ez a reggeli sportolás is másképp alakulna és kevésbé kötne le a saját térfogatom, úgysem mozdulok ki a házból egész nap. Van munkahelyem és nincs irodám, kivéve a sarkot, amit magamnak alakítottam, de se nem szép, se nem hangulatos. Még munkára sem igazán megfelelő. Szerelmes és kevésbé szerelmes filmeket töltök, de csak az előzőket nézem, a másodikhoz életunt vagyok, nem érdekel, ha nem happy-end a vége, pedig elég happy-endben élek épp, hova ez a sóvárgás. Mivel semmi különleges nem történik, a más életébe élem bele magam, a rossz kislány csínytevéseibe, a távoli barátaim esetleges problémáiba, a szerelmes filmek főhőseibe, akik a tetejében néha össze sem jönnek, máskor meg zavaróan fiatalok, a kollégáim (általam is generált) frusztráiba, a legkisebb rossz szóra is ugrom, ha épp olyan nap van, aztán csak kacagok magamon.
Az illatok jobbak körülöttem, a nyugodtság már várva várt és beteljesült, egyfolytában tiszták a ruháim, a kapcsolatom harmonikusabb, a sótartó olyan, amilyent akarok és az edények az enyéim.
Kezd a blog nekrológhoz hasonlítani, nekrológ a szeretteimről, nekrológ az életemről.

104. bejegyzés a gyászról

A stilisztika kedvéért kezdhetném úgy is, hogy emlékszem ahogy ..., vagy emlékképeim vannak róla, amint ..., mint ahogyan beszélnél valakiről, aki néhány markáns pillanatban életre szóló élményt hagyott benned. Csakhogy mindennapos családtagok nem életreszóló élményelet hagynak, hanem egyszerűen részei a mindennapoknak, akkor is, ha semmi különlegeset nem tesznek és akkor is, ha kiemelkedő, nagy egyéniségek.
A nagyszülők tipológiájába, szerintem okosan, beletartozik az is, hogy kinn élnek falun, nyaranta mész hozzájuk es különböző illatok, esetek, széna, stb. kötnek hozzájuk. Eképp a haláluk egy fájdalmas, de valahogyan csak ahhoz a világhoz köthető veszteség. Nyilván, elképzelésem nincs a más fájdalmáról hasonló esetben, én csak azt tudom, hogy mi úgy nöttünk fel, hogy az összes nagyszülőnk valahol a szomszédban lakott. Suli után oda mentünk haza, ahova jól esett, többnyire a tanítónéni nagymamámhoz, mert vele csináltuk a házit is és utána nézhettünk rajzfilmet, lévén nagymamámnak meglehetősen hamar lett videója és azon egy csomó Walt Disneyt és Warner Brost vetített, amiket nagybátyám küldött a fiúk révén.
Az egész életem az emlékkép része. Nagyapám, akiről felületesség lenne nem Bélatataként beszélni, legalább 1,9O volt a szememben és makk egészséges. Soha nem tudtam, milyen magas, csak azt, hogy iszonyú sűrű volt a szemöldöke és a haja és nagyon későn kezdett el őszülni. Futósízett, futott, néha maratonon is. Legalább kétezer verset tudott fejből, ez és a II. Világháború volt a védjegye. Bár az utóbbi idők megszállottsága Jézus volt és az őt körülölelő legenda, azért Hitler és a háború sosem tűnt el a repertoárból. Negyven évig volt törvényszéki bíró, 6 évig a Legfelsőbb Bíróság második magyar bírája, hátratett kézzel sétált Darvas Jóska bácsival éveken keresztül. Hamar mérgelődőtt, tiszta anyám és húgom, tele szívjósággal, pedig mennyit morgott, istenem. Mindent szóvá tett, ami nem tetszett neki és sosem tudtad mi nem tetszik, de annyire gyermek volt, hogy muszáj volt kacagni rajta. Timócinak szólított, szerintem ők kezdték nagymamámmal, aztán jöttek a többiek, gondolom kedvelte a ci-ket, mert nagymamámat Magdócinak hívta. Azt mondta, örvend, hogy annak idején, amikor hazajött a katonaságból és ődöngött Tekerőpatakon és nézte a csinos lányokat, akkor nem Mancit vette feleségül, mert lám Manci jól megcsúnyúlt öregségére, míg Magdóci még mindig milyen jól néz ki.
El volt kényeztetve. A dolgok körülötte megszerveződtek, csak akkor ájult el, amikor az első gyermeke születésekor orvosi köpenybe belópozott a kórházba és a kómában lévő felesége feje fölött az orvos kollegiális bizalmassággal mondta, hogy hát ez a nő a reggelt nem éri meg. Ezt mondták néhány órája róla is, csakhogy most be is vált.
Tudom, hogy a gyász személyes, az ember csak úgy nem sírja tele az internetet a fájdalmával, de nekem nincs más módszerem. Emberek halnak meg mellettem, olyanok, akiknek sem az idejük nem jött el ... elvileg, sem a dolgukat nem végezték el, egyszerűen csak meghaltak és én mondogatom, hogy ez a dolgok rendje, de a rend igazából az, hogy minél idősebb vagy, annál több év élmény van valakivel, aki annál közelebb kerül a halálhoz és annál jobban fáj minden alkalommal, mert annál kevesebbet élsz te magad is, hogy elfelejtsd.

Ez lenne Ő: http://www.hhrf.org/hargitanepe/2009/apr/hn090428.htm#E15E17

103. bejegyzés a változásról

Gold szerint minden változás csak rosszat hoz és én csak reménykedni merek, hogy Gold e tekintetben mélységesen téved, mert egyébként minden más, életről valott elméletét és szemléletét, ha nem is mindig támogatom, de rendszerint elfogadom és egyet értek vele.

Januárban eldöntöttem, hogy Szentgyörgyre költözöm. Miért is döntöttem így, nem tudnám pontosan megfogalmazni. Utólag elméletek hosszú sorát fontam eköré, egész történetet tudok és későbbiekben talán fogok is mesélni róla, de a döntés pillanatnyi volt és rám olyannyira nem jellemző. Már a pillanatnyiság. Emiatt azt kell hinnem, hogy régóta fogalmazódott, csak egyszerűen féltem hangosan kimondani, mert az már a beleélést, az elhatározottságot jelentette volna és én egyáltalán nem akartam magam beleélni a szentgyörgyi életbe. Gondolom, E.-ék is befolyásolhattak kissé, ők nem is tudnak róla és ironikus módon a blogom sem olvassák, de az ők elhatározásuk befolyásolt indirekt módon a cigarettában is, annak ellenére, hogy L. azóta visszaszokott, részben obiektív okok miatt. És, bár kissé eléje mentem a dolgoknak, hiszen kronológiailag E.-ék utánam döntöttek a saját hazaköltözésükről, azt hiszem a levegőben logó, egyre sürgetőbb vágy, hogy végre valami a mienk legyen, hogy építkezzünk, nem téglákból, hanem kiskanalakból, wc tisztitókból, közös vacsorákból, együttlefekvésekből, munka utáni találkozókból, meszelésből, kispolc vásárlásból, hűtőből, közös költségekből és a szemétlevivés fölötti harcokból vezetett rá arra, hogy végül hangosan is kimondjam: nyáron Szentgyörgyre költözöm.

Felemesztétte a félévemet, tulajdonképpen. Február végétől négyszer voltam ágyban fekvős beteg, és semmi számottevő fiziológiai problémám nincs. Leszámítva talán a magas koleszterin szintet, ami költözésem célpontja szerint természetes és az ilyen megjegyzései teszik kérdőjelessé a költözést, ami nemcsak egy sima lakás váltás, hanem egy típusú élet megszüntetését, barátoktól, helyektől, élményektől való elszakadást és az újfajta elkötelezettség néma igéretet is jelenti. A mindig boldog, egészséges kiegyensúlyozott, méretes szervezetem valószínűleg így tiltakozik az el nem rendezett, boronált ügyek ellen, más sír, lefogy, nem alszik, bekarikásodik a szeme, egy tömegben viseli magán a búság jeleit, én csak kicsiket belázasodom, himlősödöm. Általánosan elfogadott stabilitás jelzők az ember életében a családja, a szerelme, a munkája, a barátai. Január óta nekem ezek mind kérdőjel alá kerültek, átalakulóban vannak, változnak, új kihívásokat jelentenek, és nem én csinálom őket. Fura érzés nem alkotója lenni azoknak az elemeknek, amelyek felelősek a jólétemért, mégis csak elszenvedem őket, és most vagyok azon a ponton, amikor kezdek eltekinteni fölöttük, nem aggódni értük, megpróbálni úgy tenni, mint a nagyok, akiket mindig is irigyeltem, legyinteni egyet és azt mondani, úgyis kialakul. Csakhogy az én életemben nem alakultak ki dolgok, vagy csak azt hiszem én, görcsösen vigyáztam, hogy meglepetések ne érjenek, felkészítem magam mindenre, irányítom és én szövöm a fonalam, még a determináltságban való hitem gyakorlása közepette is. És most szétfutnak a szálak, és most rohangálok utánuk, itt-ott kapkodom és közben kínlódom.

A költözés tárgyi indoklása a következő: olyan rég élünk külön, pontosan négy éve, lehet ki sem bírnánk még egy évet, vagy ha igen, mivégre. Legalább a házasság nem sürget már, egy éve naptár szerint ütemeztem, erőszakoskodtam. Munkalyem marad a régi, lakást épp keresünk, barátaim vannak. Gondolkodó társaim is vannak, vendéglők és kocsmák ha nem is dögivel, de kedvenc helyeim is vannak. Bulik talán jobbak és gyakoribbak, mint Kolozsváron, van squash, színház kitűnő, nem is egy, alternatív is. Egyszóval, minden egy helyen van. De E. nincs, és a többiek sem, akiket ha ritkán is látok, de az életem részei, nincs ez a kis csapat, nincs a sokszínűség, és nyilván nem az etnikaira gondolok. Nincs a tudat, hogy akárhova megyek, vannak ott emberek csíkból, udvarhelyről, szentgyörgyről, vásárhelyről, kolozsvárról, szatmárról, váradról, hunyadról, zilahról és a közbeeső helyekről. Mindenki csak szentgyörgyi. Félek a betokosodástól, az egyoldalúvá válástól, a kisvárosi gondokban való felörlődéstől, a nagyobb képre való rálátás képességének elvesztésétől. Ugyanakkor remélem, hogy ez tőlem is függ.

Ezek történnek velem mostanság. Két hét múlva szombaton elbúcsúztatom a várost, az itt megismert barátaimat, vagy nem is őket, hanem az itt eltöltött idő emlékét, a közös gondolkozásokat, vitákat, lelkesedést, nyavajgásokat, féltékenykedésket és irigységeket, a nagy röhögéseket, 9 évemet. Egy kicsit sajnálom magam és most jó ebbe az önsajnálatba alámerülni. De szombaton úgy isztok majd velem, hogy az újdonságot és a változást ünneplem.

102. bejegyzés az elmaradt segélykiáltásról

„Szükségem van valakire, akinek tiszta az agya és a szive, akinek az élete épp nem változik, nem áll fontos döntés előtt, nem költözik el, be vagy össze, nem építi a karrierjét, nem lóg késélen a szakmája, nem örvend az akaratlan szabadságának, nem megy férjhez, nem vált el, nem szült gyermeket, nem hagyták el és nem hagyott el senkit, nem ismerkedett meg és nem derült fény régmúlt dolgaira, nem beteg, nem államvizsgázik, nincs pénzügyi zavarban, nem kell senkinek a lelkét ápolja, nem ismer engem nagyon jól, vagy nem hiszi azt, hogy nagyon jól ismer, nincsenek előítéletei velem szemben és van kedve egy kicsit beszélgetni.”
Ezt írtam volna tegnap, amikor lépten-nyomon sírnom kellett, az utcán a színház fele, a vendéglőben, a színházban, a szobámban, az ágyamban. Váratlanul jött egy kis segítség onnan, ahonnan nem vártam, mert a felsorolt paraméterek többébe is beleesik, aztán most úgy látszik, csak nem tartott olyan sokáig. Vagy én vagyok érzékenyebb, mint a magamtól megszokott.

101. bejegyzés az iróniáról

Nem illik egy pár cipőt csak úgy kézben hordozni egy szálloda folyósóján, főként, ha azt a potenciális partner cég igazgatója is megláthatja. A potenciális partner cég igazgatójával illik reggel 3-ig inni.

Nem szokás hivatalos helyeken és főként üzleti körökben románul a domnisoara kifejezést használni, a szóban forgó hölgy társadalmi státuszától függetlenül. Ugyanezekben a körökben szokás azonban kézzel turkálni az ételt, részegen üvöltözni, disznó és illetlen viccekkel szórakoztatni a társaságban részt vevő fiatalabb és nyilvánvalóan nem vezető pozicióban lévő nőket.

Butaság és csakis rossz eredményhez vezethet a pozitív diszkrimináció bevezetése egy politikai szervezet körében, hiszen még az érintett célcsoport is egy megalázó intézkedésnek tartja. Pozitív, vagy legalábbis elhallgatott cselekedetnek számít, ha ugyanezen szervezet országos eseményén ott dolgozó fiatal nőket fogdosnak, esetleg női alkalmazottukkal közös hálószobát kérnek.

Elintélendő a román sajtó, hiszen említést sem tesz a G2O találkozójáról, mert annyira el van foglalva Gigi Becali letartóztasával, hogy nem látja, mi történik a világban. Nem számít, ellenben, a romániai magyar sajtó, amely megírja a G2O-at, de említést sem tesz a Gigi Becali letartóztatásáról, mert annyira el van foglalva a világ dolgaival, hogy nem látja mi történik itthon.

A tisztelettől elhalványuló hangon beszélünk egy polgármesterről, amiért annyi mindent megvalósított a településén és mennyire jó fej és nem kérhet olyant tőlünk, amit meg ne tennénk neki, de csak épp, hogy felmordulunk, amikor kiderül, hogy egy munkatársunkat ölelgeti annak akaratán kívül.

Árulás miatt nyilvánosan kiutálja egyik tagját a szervezet, hogy aztán fél év múlva tárgyalóasztalhoz üljön a konkurenciával, amelynek képviselője az előbb említett tag.

Lefekszik egy barátjával, akiről tudja, hogy szerelmes belé és egy hét viszony után szól neki, hogy ő nem szerelmes, már más iránt érdeklődik.

Európai parlamenti képviselő szerint nincsenek Uniós pályázatok, a Parlament csak ritkán ír ki és főként művészeknek, de Romániában a minisztériumoknál vannak pályázatok és oda kell.

Hónapokon keresztül ádáz harcot vívott a pap-politikusok ellen, most az őt is támogató és hitét részben megtestesítő szervezet, nem egy, hanem két papot indít egy politikai funkcióra.

Mit is mondhatnék. Ilyen a világ biztos, vagy csak a kis szeletke, amit én látok belőle.