Azt mondta Z. ma este rólam, hogy micsoda csodálatra méltó önkontrollom van és ha valamit elhatározok, akkor azt véghez is viszem. Példázta mindezt azzal, hogy ha nekikezdek (enedjére és lassan kezdem azt hinni, hogy az egész életem átalakult egy nagy és meddő harctérré a kilók ellen) egy 9O napos ultra-szuper-csúcs fogyó tisztitókúrának, ami alatt nem szabad alkoholt fogyasztani, akkor én azt be is tartom, illetve, ha én szeptember 28-án éjszaka elszívtam az utolsó slukk cigim, akkor én azóta egyszer rá nem gyújtok. Jogos lenne a kérdés, hogy ha se pia, se cigi és a szex is csak alkalmi, akkor mivégre vagyok e földön, de én igyekeztem magamnak sok potló tevékenységet találni. Amire nem jöttem rá egészen ma estig, hogy mindezek a potló tevékenységek egyetlen főtevékenységben összpontosulnak, és ez a beszéd. Végtelen sokat bírok beszélni és ami ennél is borzalmasabb, hogy legtöbbször élvezem is. Gyakorlatilag élvezem hallgatni magam, mintha valami izgalmas rádióműsor lennék. Megáll az eszem.
A mai reveláció fő okozója, teljesen tudatlanul egy kedves fiú. Nem is kedves, inkább érdekes. Nem, nem érdekes, mondjuk inkább értelmes. Vagy nem is annyira értelmes, mint egy ismeretlen ismerős. Akiről sokat hallottam, soha nem láttam, és aki – velem egyetemben – azért lett a kocsmába rendelve, hogy megismerkedjünk. A fenti sorok ékesen bizonyítják, hogy mennyire sikerült megismerkednünk. Míg néhány óra leforgása alatt sikerült megtudnom róla, hogy magyarországi, teljesen otthonosan mozog vidékünkön és köreinkben, ismeri a pincéreket a kocsmából, leginkább unicumot iszik, valami projekten dolgozik éppen, akar kocsmát nyitni, talán fog dolgozni kocsmárosként és van egy piros és lapos mazdája, addig ő megtudta rólam a következőket: mivel foglalkozom, épp min dolgozom, hogyan ismerkedtem meg a közös barátunkkal, mióta járok a pasimmal, ki a pasim, mikor fogok együtt élni vele, hova valósi a főnököm, milyen tevékenységeket folytatok a munkahelyemen kívül, hány munkacsoportból áll a diáktáborom, mikor lesz a félsziget, hogyan fog működni egy másik projekt, amin épp dolgozom,pontosan hány településbe fogok elmenni a hétvégén, milyen autót fogok vezetni, mikor érkezem haza, milyen képzést fogok tartani, milyen képzésen vettem részt, hány órába tellett, amíg kidolgoztam a diáktábort és hogyan pályáztam meg, hova valósi vagyok, minek öltözhetnék a szombati farsangi buliba, hol lesz a farsangi buli, végül milyen jelmez mellett döntöttem, mit gondolok az amerikai társadalomról, hogy értem az angol beszédet, milyen filmeket kedvelek, milyen magazinokat olvasok, mi a véleményem a magyaroszági magyar és a romániai magyar viszonyról, hogyan aláztam magam porig sok órányi bor után egy kamera előtt, hogyan vélekedek egy rendezőről és annak darabjairól, mit hallottam egy előadásról, mit veszünk ajándékba, melyik karakterrel azonosulok a sex and the cityből, mi a cipő márkák királya, mennyire értek az autókhoz (sajnos, érintőlegesen még ez is kiderült) és ennél a pontnál már tíz perce álltam kabátban, sálban, kesztyűben, lógtak rólam a szokásos táskák és még mindig beszéltem. Az önkontroll két lábon járó paródiája vagyok, egy karikatúrája vagyok önmagamnak, gyakorlatilag egy nagy mozgó száj vagyok. Iszonyú.
csütörtök, február 19, 2009
csütörtök, január 22, 2009
98. bejegyzés az ellenállásról
Kissé keserű ellenérzés alakult ki bennem az utóbbi időben a felnőttekel szemben. Képmutatás lenne azt mondani, hogy ennek semmi köze nincs a szüleim ál-válásához, de nem kívánok minden hibát rájuk hárítani. Próbálom megfogalmazni magamnak, hogy mit értek a felnőtt alatt, amikor tiltakozom ellenük, mert ez a mindig-gyermek-maradok-mert-addig-szép-az-élet-és-micimackót-ragasztok-az-egyetemi-mappámra-és-én-sosem-akarok-felnőni című tanult nyáladzás nyilván nem az én kenyerem. Szeretem, hogy van felnővés és van felnőtt kor és vannak tapasztalatok és élethelyzetek, amik után el lehet mondani, hogy akkor most felnőtt vagyok. A saját szótáramban az számít felnőttnek, aki úgy hoz meg egy döntést, hogy tudja annak következményeit és vállalja is azokat, anélkül, hogy olcsó felmentésre számítana. Nyílván, ebbe az értelmezésbe mindenféle korhatár belefér, mégis olyan értelemben szeretem magam elhatárolni a felnőttektől, hogy bár igyekszem tudatos és felelősségteljes döntéseket hozni, azért rengeteg élmény hiányzik az életemből, amelyek kipróbálása nélkül ugyancsak nagyképűség lenne úgy csinálni, mintha minden lehetséges szituációban tudnám a helyes választ. Azt hiszem az élettel szembeni alázatosság is csak a felnőttek kiváltsága lehet.
Azért haragszom a felnőttek azon csoportjára, amelynek tagja még nem vagyok, mert néha erőszakkal is át akarják adni az élményeiket és a tapasztalataikat. A rossz élményeiket és a rossz tapasztalataikat. Feltételezem, hogy a felnőttéválás folyamata tele van egy csomó kellemetlenséggel, amelyek nagyon hamar oda juttatnak, hogy egy csalódott, megkeseredett, cinikus életképet alakítsanak ki. Nem próbálom megkérdőjelezni az életkép valósságát, mert az élet bizonyosan egy szomorú, sötét hely, csakhogy attól halad tovább és fejlődik és alakul és nevel minket, hogy mindig vannak naiv fiatalok, akik valamilyen hitvilág alapján próbálnak működni. Én nem hiszem, hogy bármilyen felnőttnek joga lenne ezt a hitvilágot szétzúzni, elvenni, bebizonyítani, hogy falcs és hogy a végén úgyis csak a csalódás vár ránk. Az nem lehet egy tudatos és felelősségteljes döntés a részükről, amikor lassanként elmesélik nekünk az apró hazugságokat, amire épült az életük, a csalódásaikat emberekben, a munkahelyi kudarcaikat, a tönkre ment házasságukat, a szeretet nélküli családjaikat és a tetejében még jól megfűszerezik azzal, hogy ez az életed gyermekem, hogy egész nap gürcölsz a megélhetésedért, lassanként lesz autód és talán lakásotok, de inkább, jaj miből lesz lakásotok, úgysem lesz sosem, aztán a főnökök mindig rosszak és gonoszak, mert csak kiszipolyozni akarnak, a férjed 5O évesen elhagy egy fiatalabb nőért és te ott maradsz a gyermekekkel, és így tovább. Valóban szükségünk van a sikeres élethez ezekre az információkra? Ha mindezt magunkévá tesszük, akkor nemcsak sikeres életünk nem lesz, mert már azelőtt lemondtunk róla, mielőtt még valami is kiderülne, de ráadásul még beépül a mindennapi szókincsünkbe és a néhány évvel fiatalabb testvérünknek és barátainknak kezdjük ugyanezt mesélni. Talán durva az összefüggés és erőltetett, de valamennyi kapocs csak van aközött, hogy milyen „életbölcsességeket” kapunk a felnőtteintől és mennyit aktíválunk gyermekkorunkba szervezetekben, csapatokban, kisközösségekben. Ha nem arra épül az életünk, hogy a puszta létezésünkkel hatalom van a kezünkben, hogy valamit megváltoztassunk, akkor mi motivál a reggeli ébredésnél? Pusztán a túlélés? A felnőtteknek semmi szép nem történt az életükbe? Nincsenek történeteik arről, hogy miket csináltak együtt a barátaikkal, hogy mit láttak a kirándulásokon, milyen érdekes emberekkel ismerkedtek meg, mit tettek minden nap, hogy csak egy kicsit is jobban éljenek?
Többet segítene a mi felnőttéválásunkban is, ha nem úgy házasodunk, hogy majd úgyis elválunk, nem úgy tervezünk, hogy majd úgyis szegényen fogunk élni, nem úgy dolgozunk, hogy majd úgysem értékeli senki, nem úgy szeretünk, hogy majd úgyis megcsalnak és nem úgy segítünk másokon, hogy majd úgysem hálálja meg senki.
A pátoszos hangvételért elnézést kérek, még magamtól is.
Azért haragszom a felnőttek azon csoportjára, amelynek tagja még nem vagyok, mert néha erőszakkal is át akarják adni az élményeiket és a tapasztalataikat. A rossz élményeiket és a rossz tapasztalataikat. Feltételezem, hogy a felnőttéválás folyamata tele van egy csomó kellemetlenséggel, amelyek nagyon hamar oda juttatnak, hogy egy csalódott, megkeseredett, cinikus életképet alakítsanak ki. Nem próbálom megkérdőjelezni az életkép valósságát, mert az élet bizonyosan egy szomorú, sötét hely, csakhogy attól halad tovább és fejlődik és alakul és nevel minket, hogy mindig vannak naiv fiatalok, akik valamilyen hitvilág alapján próbálnak működni. Én nem hiszem, hogy bármilyen felnőttnek joga lenne ezt a hitvilágot szétzúzni, elvenni, bebizonyítani, hogy falcs és hogy a végén úgyis csak a csalódás vár ránk. Az nem lehet egy tudatos és felelősségteljes döntés a részükről, amikor lassanként elmesélik nekünk az apró hazugságokat, amire épült az életük, a csalódásaikat emberekben, a munkahelyi kudarcaikat, a tönkre ment házasságukat, a szeretet nélküli családjaikat és a tetejében még jól megfűszerezik azzal, hogy ez az életed gyermekem, hogy egész nap gürcölsz a megélhetésedért, lassanként lesz autód és talán lakásotok, de inkább, jaj miből lesz lakásotok, úgysem lesz sosem, aztán a főnökök mindig rosszak és gonoszak, mert csak kiszipolyozni akarnak, a férjed 5O évesen elhagy egy fiatalabb nőért és te ott maradsz a gyermekekkel, és így tovább. Valóban szükségünk van a sikeres élethez ezekre az információkra? Ha mindezt magunkévá tesszük, akkor nemcsak sikeres életünk nem lesz, mert már azelőtt lemondtunk róla, mielőtt még valami is kiderülne, de ráadásul még beépül a mindennapi szókincsünkbe és a néhány évvel fiatalabb testvérünknek és barátainknak kezdjük ugyanezt mesélni. Talán durva az összefüggés és erőltetett, de valamennyi kapocs csak van aközött, hogy milyen „életbölcsességeket” kapunk a felnőtteintől és mennyit aktíválunk gyermekkorunkba szervezetekben, csapatokban, kisközösségekben. Ha nem arra épül az életünk, hogy a puszta létezésünkkel hatalom van a kezünkben, hogy valamit megváltoztassunk, akkor mi motivál a reggeli ébredésnél? Pusztán a túlélés? A felnőtteknek semmi szép nem történt az életükbe? Nincsenek történeteik arről, hogy miket csináltak együtt a barátaikkal, hogy mit láttak a kirándulásokon, milyen érdekes emberekkel ismerkedtek meg, mit tettek minden nap, hogy csak egy kicsit is jobban éljenek?
Többet segítene a mi felnőttéválásunkban is, ha nem úgy házasodunk, hogy majd úgyis elválunk, nem úgy tervezünk, hogy majd úgyis szegényen fogunk élni, nem úgy dolgozunk, hogy majd úgysem értékeli senki, nem úgy szeretünk, hogy majd úgyis megcsalnak és nem úgy segítünk másokon, hogy majd úgysem hálálja meg senki.
A pátoszos hangvételért elnézést kérek, még magamtól is.
szerda, december 10, 2008
97. bejegyzés a titkokról
7ről pontosabban, mert ennyit kért kis n és velősen kérte.
1. 12 éves koromig szoptam az ujjamat
2. 11 évesen loptam egy plüssmurkot a balatonon egy utcai árustól
3. hiszem a világot mozgató hatalmat
4. nagyon kevés embert szeretek annyira, amennyire mutatom
5. szeretem a nedves lépcsőház illatát
6. hajlamos vagyok bizonyos fajta fajgyűlöletre
7. voltam két napos pszichoterápián
Továbbdobom, ha még lehetséges: Gada, Supersheep, Tihamér, Réka, Mőce
péntek, november 07, 2008
96. bejegyzés a családfáról
Férfi vagyok és csíkvacsárcsii. Ez volt a két legsúlyosabb információ, amit ma megtudtam, de a férfi az tarolt.
Iwiwen kaptam az értesítőt, hogy a vacsárcsi góbék nevű csapat a webvidéken elvégezte az egyik feladatát, amiben fel kellett kutatni a falu legrégebbi családfáját és kiderült, hogy kézen közön egy Kovácsnak vagyok a leszármazottja. A testvérem is természetesen, apukám, nagynéném és nagymamám. A többiek csak úgy beházasodtak a környék egyik legrégebbi családfájába.
275 személy van feltűntetve a családfán, Kovács Gáspárral és gyermekeivel foglalkozik, majd a gyermekek gyermekeivel és így tovább. Feltételezem, ez egy hagyományos módja a családfák készítésének. Kovács Gáspár, felesége ismeretlen, számos gyermekük született, melyből jelen írás kiemeli Kovács Lajost, aki nejéül vette Fodor Erzsébetet, számos gyermekük született, melyből jelen írás kiemeli Kovács Bertát, aki az én dédnagyanyám. Kovács Berta, akit nejéül vett Máthé Dénes, számos gyermekük született, melyből jelen írás kiemeli Máthé Rózálát, aki az én mélyen szeretett Rózsikamamám (volt), akit nejéül vett Veres Sándor, nem született számos gyermekük, csak kettő. Már nagyon közel vagyunk hozzám, akiről jelen írás valójában szól, mert a két gyermekük közül az idősebbik és egyben hímnemű az én ugyancsak mélyen szeretett apám. Akinek született szintén két gyermeke és attól félek, hogy ennél a pontnál a családfa készítők összerezzentek, letették a tollat és azt mondták, hogy ami ezután következik, azt ők be és le nem írhatják. Nevezetesen, Veres Csabának, akinek a neve említéséig jól halad a család nemi megoszlása, szégyenszemre két leánygyermeke született. Idősebbik lévén, a készítők nálam próbálták a csorbát kiküszöbölni és így lettem én a 275 fős család egyetlen hímnemű lánygyermeke. Akinek esetleg nincs kedve végigolvasni a családfa alakulását (pedig lenyűgöző munka), annak felfedem a titkot: kék dobozban vannak a hímnemű családtagok, rózsaszín dobozban vannak a nőnemű családtagok. És én egy kékbe kerültem bele. A tetejébe a Timo egy északi férfinév, mégha én ékezettel is írom. Mindennek a tetejében a vezetéknevünk is holmi alakuláson esett át, mert nagyapám Veress, apám Veres, nagynéném Veress, mi (húgom és én) Veresek vagyunk. De a nemi identitáshoz fűzödő zavarhoz képest ez szinte semmi port nem kavart a lelkivilágomban.
Mielőtt félreértesekre kerülne sor és a készítők, rajongók, szervezők, stb. körében felmerülne a kétség a családfa iránti legőszintébb rajongásommal szemben, kihangsúlyoznám, hogy valóban csodásnak tartom és iszonyúan tetszik, ha nem lennék benne, akkor is, az ötlet is, a kivitelezés is, de nem tagadhatom, hogy az a számtalan poén, amit barátaim körében el kellett viselnem férfias megnyilvánulásom miatt enyhén levesz a rajongás éléből.
Szerintem ez az információ felér 7 titokkal, de mindenképp fogok reagálni kis n labdájára.
Iwiwen kaptam az értesítőt, hogy a vacsárcsi góbék nevű csapat a webvidéken elvégezte az egyik feladatát, amiben fel kellett kutatni a falu legrégebbi családfáját és kiderült, hogy kézen közön egy Kovácsnak vagyok a leszármazottja. A testvérem is természetesen, apukám, nagynéném és nagymamám. A többiek csak úgy beházasodtak a környék egyik legrégebbi családfájába.
275 személy van feltűntetve a családfán, Kovács Gáspárral és gyermekeivel foglalkozik, majd a gyermekek gyermekeivel és így tovább. Feltételezem, ez egy hagyományos módja a családfák készítésének. Kovács Gáspár, felesége ismeretlen, számos gyermekük született, melyből jelen írás kiemeli Kovács Lajost, aki nejéül vette Fodor Erzsébetet, számos gyermekük született, melyből jelen írás kiemeli Kovács Bertát, aki az én dédnagyanyám. Kovács Berta, akit nejéül vett Máthé Dénes, számos gyermekük született, melyből jelen írás kiemeli Máthé Rózálát, aki az én mélyen szeretett Rózsikamamám (volt), akit nejéül vett Veres Sándor, nem született számos gyermekük, csak kettő. Már nagyon közel vagyunk hozzám, akiről jelen írás valójában szól, mert a két gyermekük közül az idősebbik és egyben hímnemű az én ugyancsak mélyen szeretett apám. Akinek született szintén két gyermeke és attól félek, hogy ennél a pontnál a családfa készítők összerezzentek, letették a tollat és azt mondták, hogy ami ezután következik, azt ők be és le nem írhatják. Nevezetesen, Veres Csabának, akinek a neve említéséig jól halad a család nemi megoszlása, szégyenszemre két leánygyermeke született. Idősebbik lévén, a készítők nálam próbálták a csorbát kiküszöbölni és így lettem én a 275 fős család egyetlen hímnemű lánygyermeke. Akinek esetleg nincs kedve végigolvasni a családfa alakulását (pedig lenyűgöző munka), annak felfedem a titkot: kék dobozban vannak a hímnemű családtagok, rózsaszín dobozban vannak a nőnemű családtagok. És én egy kékbe kerültem bele. A tetejébe a Timo egy északi férfinév, mégha én ékezettel is írom. Mindennek a tetejében a vezetéknevünk is holmi alakuláson esett át, mert nagyapám Veress, apám Veres, nagynéném Veress, mi (húgom és én) Veresek vagyunk. De a nemi identitáshoz fűzödő zavarhoz képest ez szinte semmi port nem kavart a lelkivilágomban.
Mielőtt félreértesekre kerülne sor és a készítők, rajongók, szervezők, stb. körében felmerülne a kétség a családfa iránti legőszintébb rajongásommal szemben, kihangsúlyoznám, hogy valóban csodásnak tartom és iszonyúan tetszik, ha nem lennék benne, akkor is, az ötlet is, a kivitelezés is, de nem tagadhatom, hogy az a számtalan poén, amit barátaim körében el kellett viselnem férfias megnyilvánulásom miatt enyhén levesz a rajongás éléből.
Szerintem ez az információ felér 7 titokkal, de mindenképp fogok reagálni kis n labdájára.
kedd, október 21, 2008
95. bejegyzés a kultúráról
A West Wing talán egy kicsivel jobb, mint a House, bár elismerem, nem ugyanaz a kategória és a 30 Rock jobban kigúnyolja és megmocskolja az amerikai társadalmat, mint Heller a Gold a mennybe megy-ben. És az amerikai társadalom szempontjából a West Wing igazán a 30 Rock-kal kiegészítve a legjobb, megsegítve egy kis Állati elmékkel. És még mondja azt valaki, hogy felületes vagyok.
csütörtök, október 02, 2008
94. bejegyzés az apróhirdetésről
Kedves, szőke, átlagos fizikai és szellemi adottságokkal rendelkező, szemüveges, végtelenül érdeklődő, könnyen alkalmazkodó alig 26 éves fiatal nő keresi azt a hasonlóan értelmes, humoros, érdeklődő, autóval rendelkező, vidám társat, akinek lenne kedve és ideje október 26ig bármelyik hétvégén Bécsbe utazni a Cirque du Soleil Varekai című, kiemelkedő előadását megtekinteni. Részletek itt: www.cirquedusoleil.com, illetve kommentbe ezen blogon. Fényképes levelek előnyben. Jelige: cirkusz az egész világ, bohóckodjunk benne együtt.
szerda, október 01, 2008
93. bejegyzés az élményekről, 2. rész
Mőce jelölt a kreatív blogger díjra, amit már hamarabb észrevettem, mint ahogyan ezt a bejegyzést írom és egyáltalán nem volt valami kedves gesztus a részemről, hogy szóra sem méltattam, de nem bírtam magam rávenni az írásra. Sőt, az utóbbi időben blogot sem olvastam. Köszönöm a jelölést, nagyon jól esett, mert a történt, hogy amikor ez a dolog elkezdődött, akkor azt hittem, hogy ez valami nagyon elitista cucc és csak a legjobbak lesznek jelölve és akkor kissé keserű volt a felismerés, hogy még egy mákos megemlítésre sem vagyok való. Aztán kiderült, hogy tulajdonképpen mindenki lett jelölve, aki valaha egyetlen internet alapú, publikus oldalon egy szót is leírt, így még szörnyűbb lett az érzés, hogy még így sem jutok eszébe senkinek. S akkor Emőke tulajdonképpen visszaállította az önbecsülésemet. De az elvárásoknak nem felelek meg, mert most már igazán nincs értelme (és kedvem sincs) kirakni a szabályokat, egyet megszegni közülük és újabb jelölteket állítani, főként, hogy talán már nincs is újabb.
Van jegyem a CFR meccsekre. Nem azért, mert annyira rajongó lennék, vagy annyira sznob, hanem mert van egy elméletem. Arról szól, hogy vannak dolgok, amikről lemaradtam, mert nem adott korban születtem (queen koncert, diákok felkelése párizsban, bár nem vagyok ez a forradalmi típus, az első ford piacra dobása, pink floyd koncert, az első holdraszállás, világháborúk, bár háborúzós fajta sem vagyok, és így tovább) és akkor most történnek dolgok abban az adott korban amelyikben élek és elérhető közelségben. Ilyen a Bajnokok Ligája, meg a Cirque du Soleil előadások, meg a Bodies kiállítás, meg egy csomó koncert meg na... itt is folytathatnám. S akkor nem engedhetem meg magamnak, hogy lemaradjak és majd később sajnáljam. Természetesen ez csak olyan történésekre igaz, amelyek érdekelnek is, és ezeket a meccseket úgyis megnézném a TVben.
A hétvégét Déva határában egy kabanában töltöttem. Huszonnégy középiskolásnak tartottam összerázó tréninget. Szervezőkkel, résztvevőkkel beszélgettünk mindenféle magyar kérdésről. Én egyébként is nagy melegséggel viszonyulok a szórvány, parciumi magyarokhoz, tehát engem könnyű elbűvölni, mégis érdekes tapasztalat volt. Ahogyan ők látják a székelyeket és a románokat, hát az még maradványaiban sem hasonlít ahhoz, amit mi gondolunk magunkról és a többségről. A középiskolások között egy nem volt olyan, amelyik egy félperces összefüggő szöveget elmondott volna csak magyar szavakkal, egymás között többnyire románul beszélnek. Ők nem az anyanyelv művelésében mérik a nemzeti identitásukat, míg pl. számomra ez az egyetlen értékes mércéje a magyarságomnak. Számukra az egyház és az RMDSZ biztosítja azt az összetartó erőt, aminek köszönhetően elérik, hogy magyar fiatalok összegyűljenek, vagy diáktanácsot indítsanak be, stb. Számomra az egyház, vagy valami politikai párt max. egy kocsmaasztal körüli beszélgetésre jó, ahol a csendet esetleg ki kell tölteni. Izgalmas volt (újból, mert már régóta foglalkoztat) a felismerés, hogy mennyire halovány elképzelésünk nincs arról, hogyan él és gondolkodik a romániai magyarság. És ez enyhén szólva is ironikus és arrogáns.
Politikai filozofálgatást tartottam magamnak, ami arról szólt, hogy a politika valahogy olyan izgalmasan alakult az évszázadok alatt, hogy gyakorlatilag összetételében, működési alapelveiben, felépítésében, vezérlő gondolataiban kizárja a velejéig értékes embereket. A politika elsősorban a középszerű értelmiségnek való. Annak a fajtának, amelyik olyan a politikában, mint az ideális nő a párkapcsolatban. Jól néz ki, nem buta, egyáltalán nem az, van humora, néha vannak megvillanásai, de alapvetően egy alapértelmes ember, kedves, bájos, gondoskodó, társaságban meg lehet vele jelenni, mert nem hoz szégyent a férfira. Ilyen a jó politikus is. Értelmes, közepesen művelt és közepesen világlátott. Értékrendje közepes és a jó és rossz közti határvonalat még az egyéni etikusság határán belül tudja mozgatni fel és le. Nem rosszindulatú és valahol van egy réteg az agyában, amiben valóban valamilyen közösségért kíván tenni. Nem, nem ilyen magasztos megfogalmazásban. Mondjuk azt, hogy aktív fajta, bizonyos dolgok zavarják és úgy érzi, hogy megvan benne a képesség, hogy azokon változtasson. Kissé korrupt és kissé korrumpálható kell legyen. Mondjuk annyira, amennyit még bele lehet tuszakolni a lobby és a szívességtevés kategóriáiba. Ezek a dolgok általában kampányban derülnek ki a legjobban. A jelölteken. Kik és miért lesznek jelöltek? És hogyan kampányolnak? Természetesen a támogató pártjukon belül, annak szabályait betartva.
És a kampányban még azt szeretem (a kampányidőszakon kívül eső cikkek, szórólapok, talk-showk és interjúk mellett), hogy lesznek feljavított utak, bicikliutak, szeméttárolók, iskolafelújítások, csomó jó dolog. És az is klassz, hogy ebben az évben volt már kettő, most lesz még egy és jövőre még egy, úgyhogy sok, gyors fejlődésnek nézhetünk elébe.
Van jegyem a CFR meccsekre. Nem azért, mert annyira rajongó lennék, vagy annyira sznob, hanem mert van egy elméletem. Arról szól, hogy vannak dolgok, amikről lemaradtam, mert nem adott korban születtem (queen koncert, diákok felkelése párizsban, bár nem vagyok ez a forradalmi típus, az első ford piacra dobása, pink floyd koncert, az első holdraszállás, világháborúk, bár háborúzós fajta sem vagyok, és így tovább) és akkor most történnek dolgok abban az adott korban amelyikben élek és elérhető közelségben. Ilyen a Bajnokok Ligája, meg a Cirque du Soleil előadások, meg a Bodies kiállítás, meg egy csomó koncert meg na... itt is folytathatnám. S akkor nem engedhetem meg magamnak, hogy lemaradjak és majd később sajnáljam. Természetesen ez csak olyan történésekre igaz, amelyek érdekelnek is, és ezeket a meccseket úgyis megnézném a TVben.
A hétvégét Déva határában egy kabanában töltöttem. Huszonnégy középiskolásnak tartottam összerázó tréninget. Szervezőkkel, résztvevőkkel beszélgettünk mindenféle magyar kérdésről. Én egyébként is nagy melegséggel viszonyulok a szórvány, parciumi magyarokhoz, tehát engem könnyű elbűvölni, mégis érdekes tapasztalat volt. Ahogyan ők látják a székelyeket és a románokat, hát az még maradványaiban sem hasonlít ahhoz, amit mi gondolunk magunkról és a többségről. A középiskolások között egy nem volt olyan, amelyik egy félperces összefüggő szöveget elmondott volna csak magyar szavakkal, egymás között többnyire románul beszélnek. Ők nem az anyanyelv művelésében mérik a nemzeti identitásukat, míg pl. számomra ez az egyetlen értékes mércéje a magyarságomnak. Számukra az egyház és az RMDSZ biztosítja azt az összetartó erőt, aminek köszönhetően elérik, hogy magyar fiatalok összegyűljenek, vagy diáktanácsot indítsanak be, stb. Számomra az egyház, vagy valami politikai párt max. egy kocsmaasztal körüli beszélgetésre jó, ahol a csendet esetleg ki kell tölteni. Izgalmas volt (újból, mert már régóta foglalkoztat) a felismerés, hogy mennyire halovány elképzelésünk nincs arról, hogyan él és gondolkodik a romániai magyarság. És ez enyhén szólva is ironikus és arrogáns.
Politikai filozofálgatást tartottam magamnak, ami arról szólt, hogy a politika valahogy olyan izgalmasan alakult az évszázadok alatt, hogy gyakorlatilag összetételében, működési alapelveiben, felépítésében, vezérlő gondolataiban kizárja a velejéig értékes embereket. A politika elsősorban a középszerű értelmiségnek való. Annak a fajtának, amelyik olyan a politikában, mint az ideális nő a párkapcsolatban. Jól néz ki, nem buta, egyáltalán nem az, van humora, néha vannak megvillanásai, de alapvetően egy alapértelmes ember, kedves, bájos, gondoskodó, társaságban meg lehet vele jelenni, mert nem hoz szégyent a férfira. Ilyen a jó politikus is. Értelmes, közepesen művelt és közepesen világlátott. Értékrendje közepes és a jó és rossz közti határvonalat még az egyéni etikusság határán belül tudja mozgatni fel és le. Nem rosszindulatú és valahol van egy réteg az agyában, amiben valóban valamilyen közösségért kíván tenni. Nem, nem ilyen magasztos megfogalmazásban. Mondjuk azt, hogy aktív fajta, bizonyos dolgok zavarják és úgy érzi, hogy megvan benne a képesség, hogy azokon változtasson. Kissé korrupt és kissé korrumpálható kell legyen. Mondjuk annyira, amennyit még bele lehet tuszakolni a lobby és a szívességtevés kategóriáiba. Ezek a dolgok általában kampányban derülnek ki a legjobban. A jelölteken. Kik és miért lesznek jelöltek? És hogyan kampányolnak? Természetesen a támogató pártjukon belül, annak szabályait betartva.
És a kampányban még azt szeretem (a kampányidőszakon kívül eső cikkek, szórólapok, talk-showk és interjúk mellett), hogy lesznek feljavított utak, bicikliutak, szeméttárolók, iskolafelújítások, csomó jó dolog. És az is klassz, hogy ebben az évben volt már kettő, most lesz még egy és jövőre még egy, úgyhogy sok, gyors fejlődésnek nézhetünk elébe.
92. bejegyzés az élményekről, 1. rész
A görögországi nyaralás egyik fő tanulsága az volt, az erdélyi magyarságunk, mert miért is lenne romániai, annyira fontos, pótolhatatlan, felbecsülhetetlen, megmagyarázhatatlanul értékes, hogy a legszerencsétlenebb, kézzel, lábbal angolul magyarázó utolsó görög faluban utcát seprő állampolgárnak is büszkén el kell magyaráznunk, hogy igaz, hogy mi romániából jöttünk, but we are Hungarians. Majd fölényesen továbblépünk, és legyintünk, persze, ezek a bunkók, ők sem értik. De mi mindig elmondjuk és kihangsúlyozzuk. Ettől szebben süt a nap és barnábbra sülünk. Másik tanulság az volt, hogy az iwiwre azért nem tehetjük ki a keresztúri kocsmában keszült képünket, mert ott már vannak képek Barcelonából, Párizsból, Liszabonból, Prágából, Krakkóból. És az hogy nézne ki. Szóval, a héten keressétek az iwiw adatlapomat, mert antisznobista kampányt indítok a saját képeimmel.
A konzulting a legitimizált lopás non plus ultra formája.
Barátaim utálják a magyarországiakat. Még egyikük sem magyarázta meg, hogy miért, de utálják őket. Azt mondják, hogy azok a geci táposok, pfúj, a múltkor is ott ülünk békésen a vendéglőben, esszük a miccset muraturával, hát jön egy busz tele tápossal, leülnek és ott nyávognak az asztalnál. És ettől a barátaim idegesek lesznek. Én meg vitatkozom velük, hogy vajon miért foglalkoznak azzal, hogy más ember hogyan beszél. És miért van ez a nagy ellenkezés a táposokkal szemben? Hát ők nem egy másik ország állampolgárai, akik úgy élnek, úgy beszélnek, úgy esznek, úgy isznak és úgy buliznak, ahogyan csak akarnak? És nem értem, mi ez a nagy roham, hogy állandóan hasonlítjuk egymást. Meséli egy barátom, hogy székely ember a magyarországi kollégiumban nem tudta, hova valósi a szobatársa, hát mondta neki: ideadod, kérlek, a borkán zakuszkát a karoliferről? És a szobatársa odaadta, hát világosan kiderült, hogy csakis erdélyi lehet. Na de, mi van, ha véltelenül vajdasági, vagy felvidéki lett volna és nem érti? Hülye táposnak titulálták volna?
Kiváltottam a diplomáimat, aminek értelmében van egy akkreditált projektmenedzser diplomám és van egy magiszteri kulturális menedzser diplomám. Az elsőt kilóra adják, a második ellenben elég ritka, mert vagy 3 évfolyam végzett összesen ilyent. Szóval na.
Lett PFAm. Nem tudom mi ennek a magyar megfelelője, persoana fizica autorizata, szoval úgymond legalizáltam magam. Tudok számlázni, nemsokára lesz pecsétem is, úgyhogy ha valaki meghív képzést tartani, akkor tudok számlát adni neki.
Szakítottak a szüleim. Ez így legjobban megfelel a valóságnak, csak épp nem ezt a kifejezést szokták használni. Jobbat nem tudok, mert nem váltak el, anyukám elköltözött, a belvárosba (sic! mert Csíkról beszélünk és mert eddig a kert-sic!-városban laktunk) egy klassz háromszobásba, most bútorozzuk. Apukám átalakítja épp a családi házat, két különálló szint lesz. A történet egyik nagy érdekessége volt, hogy mivel én ilyen kibeszélős vagyok, hát különböző társaságokban elhangzott már ez a dolog. És az derült ki, hogy tíz családból nyolcan végigmentek ugyanezen, csak hát nem beszélünk róla, mert a házi szennyes, stb. Vagy mert szégyellik. De ettől még létezett a jelenség és a legtöbb közeli és távoli barátomról kiderült, hogy átestek már hasonló családi élményeken. Persze, így megnyílnak, ha egy valaki „hülyét” csinál magából azáltal, hogy beszél róla, úgy kiderül a többiről is. Ilyen ez.
Megbukott a tőzsde, én is vesztettem rajta, hát ezért személyes ügy. Meg azért is, mert – nagyon, nagyon gonosz vagyok – ez kissé hazavágja az ingatlanpiacot, a spekulánsokat és az összes olyan vállakozót, akik a nagyon sok pénzüket tömbházak felhúzásába fektették, amelyek már a tervezőasztalon elfogytak, aztán vannak családok, akik 2OO6 óta várják a lakásukat és vannak családok, akik fizetés után egy félévvel beköltöztek, majd újabb félév múlva költözhetnek is ki, mert omlik rájuk. Szóval, egyáltalán nem sajnálom az ingatlanpiacosokat, és ha még gonoszabb vagyok akkor a multinacionális építkezési cégeket sem sajnálom, főként azokat nem, akik pl. Rotschild csoportba tartoznak (imádom az összeesküvés elméleteket).
Folytatódik....
A konzulting a legitimizált lopás non plus ultra formája.
Barátaim utálják a magyarországiakat. Még egyikük sem magyarázta meg, hogy miért, de utálják őket. Azt mondják, hogy azok a geci táposok, pfúj, a múltkor is ott ülünk békésen a vendéglőben, esszük a miccset muraturával, hát jön egy busz tele tápossal, leülnek és ott nyávognak az asztalnál. És ettől a barátaim idegesek lesznek. Én meg vitatkozom velük, hogy vajon miért foglalkoznak azzal, hogy más ember hogyan beszél. És miért van ez a nagy ellenkezés a táposokkal szemben? Hát ők nem egy másik ország állampolgárai, akik úgy élnek, úgy beszélnek, úgy esznek, úgy isznak és úgy buliznak, ahogyan csak akarnak? És nem értem, mi ez a nagy roham, hogy állandóan hasonlítjuk egymást. Meséli egy barátom, hogy székely ember a magyarországi kollégiumban nem tudta, hova valósi a szobatársa, hát mondta neki: ideadod, kérlek, a borkán zakuszkát a karoliferről? És a szobatársa odaadta, hát világosan kiderült, hogy csakis erdélyi lehet. Na de, mi van, ha véltelenül vajdasági, vagy felvidéki lett volna és nem érti? Hülye táposnak titulálták volna?
Kiváltottam a diplomáimat, aminek értelmében van egy akkreditált projektmenedzser diplomám és van egy magiszteri kulturális menedzser diplomám. Az elsőt kilóra adják, a második ellenben elég ritka, mert vagy 3 évfolyam végzett összesen ilyent. Szóval na.
Lett PFAm. Nem tudom mi ennek a magyar megfelelője, persoana fizica autorizata, szoval úgymond legalizáltam magam. Tudok számlázni, nemsokára lesz pecsétem is, úgyhogy ha valaki meghív képzést tartani, akkor tudok számlát adni neki.
Szakítottak a szüleim. Ez így legjobban megfelel a valóságnak, csak épp nem ezt a kifejezést szokták használni. Jobbat nem tudok, mert nem váltak el, anyukám elköltözött, a belvárosba (sic! mert Csíkról beszélünk és mert eddig a kert-sic!-városban laktunk) egy klassz háromszobásba, most bútorozzuk. Apukám átalakítja épp a családi házat, két különálló szint lesz. A történet egyik nagy érdekessége volt, hogy mivel én ilyen kibeszélős vagyok, hát különböző társaságokban elhangzott már ez a dolog. És az derült ki, hogy tíz családból nyolcan végigmentek ugyanezen, csak hát nem beszélünk róla, mert a házi szennyes, stb. Vagy mert szégyellik. De ettől még létezett a jelenség és a legtöbb közeli és távoli barátomról kiderült, hogy átestek már hasonló családi élményeken. Persze, így megnyílnak, ha egy valaki „hülyét” csinál magából azáltal, hogy beszél róla, úgy kiderül a többiről is. Ilyen ez.
Megbukott a tőzsde, én is vesztettem rajta, hát ezért személyes ügy. Meg azért is, mert – nagyon, nagyon gonosz vagyok – ez kissé hazavágja az ingatlanpiacot, a spekulánsokat és az összes olyan vállakozót, akik a nagyon sok pénzüket tömbházak felhúzásába fektették, amelyek már a tervezőasztalon elfogytak, aztán vannak családok, akik 2OO6 óta várják a lakásukat és vannak családok, akik fizetés után egy félévvel beköltöztek, majd újabb félév múlva költözhetnek is ki, mert omlik rájuk. Szóval, egyáltalán nem sajnálom az ingatlanpiacosokat, és ha még gonoszabb vagyok akkor a multinacionális építkezési cégeket sem sajnálom, főként azokat nem, akik pl. Rotschild csoportba tartoznak (imádom az összeesküvés elméleteket).
Folytatódik....
szombat, augusztus 09, 2008
91.bejegyzés a szakításokról, kapcsolatokról, viszonyokról
Öten ültünk az asztalnál. Számomra legkedvesebb napszak volt, augusztusi nyárest, amikor már nincs teljes világosság és füllesztő meleg, lágyan fúj a szél, szürkés a levegő és már felgyújtották az utcai lámpákat. Az ötödik ember megérkezése és meglepetésszerű társalgási vágya úgy hozta, hogy az elkövetkezendő három órában a szakításokról beszéltünk. Egész konkrétan az ebben az évben végrehajtott, többéves és sokat ígérő szerelmi kapcsolatok megszakadásáról. Gyors számvetés után szomorúan állapítottam meg, hogy a közvetlen környezetemben 12 párról tudok, akik minimum három éves, de gyakran 5-7 éves (tudok 3O évesről is) kapcsolatoknak vetettek véget. Asztalunknál pontosan négyen ültek ilyenek, és mivel a legrégebbi szakítás is csak januárra tehető, a beszélgetés témája mindenkinek húsba vágó volt. A legfrisebb élmény 11 napos, megrendelt gyűrűvel a háttérben, de van kiöntött házalapnál végetért viszony, összeköltözés előtt, gyermekszülés után, közös cég létrejöttét követően. Az élmény frissesége miatt a beszélgetést főként a 11 napos vezette, minden erejével próbált korrekt és igazságos lenni, ám a frissen szerzett szenvedések miatt óhatatlanul is beleesett a másik fél szavainak többirányú értelmezésébe, saját maga mentegetésébe, a dolgok ilyenformán való alakulásának megértésébe.
Így merült fel a kérdés: Van jó szakítás? Lehet úgy véget vetni egy közös életnek, hogy abból egyik, vagy esetenként mindkét fél ne kerüljön ki a legnagyobb sérülésekkel? Hasonlóan járt barátom meséli, hogy benne a szakítás olyan hegeket hagyott és olyan kiskapukat zárt be, amelyekről már nem hiszi, hogy valaha begyógyulnak, vagy újra kinyilnak. Természetes a reakciója, hiszen egy tervezgetés közepén, váratlanul húztak ki a lába alól minden addigi biztonságot és hagyták magára. Mindenki várja a nagybetűs Időt, hogy megoldja a problémákat, elűzze a fájdalmakat, enyhítse a veszteségeket. Talán abban keresendő minden kín forrása, hogy a közös élet perspektívája pillanatok alatt eltűnik és látszólag semmi nincs, ami pótolja. Másik barátom felháborodottan meséli, hogy a párja arra hivatkozott, hogy már nincsenek lepkék a hasában a kapcsolatukra gondolva. Milyen lepkék? Barátom szerint ez fiúknál legtöbb fél év, lányoknál egy év, másfél. Én nem hiszem, hogy ez egy nemi kiváltság lenne, inkább az a kérdés, hogy mi okozta régebb a lepkéket és miért múlt el. Visszás érdekessége a társadalmi beidegződéseknek és így a fogyasztói magatartásunknak is, hogy programozva vagyunk az élet különböző történéseire. A hagyományos életút pálya abból áll, hogy iskola után egyetem, egyetemen ajánlott megtalálni a párt az életben, előnyős esetben mondjuk utolsó éven, mert addig úgymond „kiéljük” magunkat, aztán lehetőleg egy városban munkahelyet találni és mondjuk úgy két év együttélés után összeházasodni. Kis szülői segítséggel, hitelekkel lakást veszünk, jó esetben az autón már túl vagyunk, és nemsokára gyermeket vállalunk. Minden ami ettől eltér fejtörést okoz. Egy szinte 35 éves férfival beszélgettem. Évek óta nem volt „stabil” kapcsolata, diszkréten és úriasan, de habzsolja az életet. Ő mélyen hiszi azt, hogy bizonyos élményeket a legteljesebb szabadság tudatával kell átélni, hogy amikor a fiatalos lendületen túljutottál, újra tudd élni ugyanazon és új élményeket valakinek a társaságában. Talán lehet ez is egy oka annak, amiért társadalmilag is kedvelt az idősebb férfi – fiatalabb nő viszonya. Válaszkérdésként tettem fel neki, hogy mit gondol ő általánosan a nőkről. Azt mondja, rajong értük, a férfi elengedhetetlen kiegészítője, talán egyetlen komoly problémánk van, hogy megpróbáljuk magunkhoz láncolni a férfit. Nem tudom, hogy igaza van-e, vagy én egyetértek-e vele. Nekem, például, lényegesen erősebb a szabadságvágyam, mint a páromé, ugyanakkor belátom, hogy mind a biológiai, mind a társadalmi óránk hajt. Ezelőtt egy fél évvel nekem órarendszerű elképzelésem volt az életemről. Tudtam hány évesen akarok férjhez menni, hány évesen akarom megszülni az első gyermekem és hány évesen akarom abbahagyni a gyermekszülést, hogy visszakerülhessek a társadalmi körforgásba. És most, erre visszatekintve, valóban úgy látom, hogy ez egy kitervelt lekötése volt egy adott férfinak. Nem arról van szó, hogy esetlegesen ne akadna ilyen, vagy ne lenne partnerem erre a kidolgozott tervre, hanem, hogy mindez azért alakult így bennem és mondjuk még sok ezer nőben, mert ezt tanultuk, ilyen modellekkel és példákkal nőttünk fel. Mert nagyjából be tudjuk határolni az egészséges korosztályt, amikor családot kell alapítanunk, a hozzá tartozó tárgyi bizonyítékokkal (ház, autó, bútorok, évi egy külföldi nyaralás, télen síelés, nyáron tenger, esetenként hétvégi grill party barátokkal), meghatározzuk a viszonyunkat a világhoz, a szabadidőnkhöz, a munkánkhoz, a szinglikhez, az életmódunkhoz. Ebben a tudattalan rejtett tantervbe valóban kegyetlen vágás egy szakítás. Hogy jön valaki ahhoz, hogy letörölje a táblánkat, miért ad nekünk egy szabad, fehér lapot, ahol kezdhetjük újraírni a vágyainkat, tárgyainkat, terveinket, amikor olyan szépen ki voltak dolgozva, pirossal kihúzva a két éves tervek, zölddel az ötévesek, sárgával a tíz évesek. És neki miért van erre szüksége? Ő mit kezd a saját fehér lapjával? Vannak már új tervei, amelyek nem fértek fel a közös táblánkra és ő egyedül újat kezd, amikor mi, fájdalomtól zsibongó ujjal még a ceruzát sem tudjuk megfogni?
Van jó szakítás?
csütörtök, augusztus 07, 2008
90. bejegyzés a szülővárosomról
A Csíki Hírlap lehetőséget teremt olvasóinak, hogy sms formájában kifejezzék problémájukat a várossal és környező falvakkal, a kiszolgálónőkkel, a szemétszállítókkal, a polgármesterekkel, stb. kapcsolatban. És, íme a legjobb panasz.
“A HUSTLER adó kb. hét napból egyet nem „kódolt”! Akkor miért fizetünk? Ráadasul kicserélték BLUE HUSTLERRE. INTÉZKEDJENEK a UPC-sek, mert nekünk középkorúaknak szükségünk van egy kis stimulálásra!! NEM CSAK A 20 ÉVESEKÉ A VILÁG!!!
Ismeretlen”
Én ezúton is maximálisan támogatom középkorú Ismeretlen kérését, nem is tudtam, hogy az UPC csomagban benne van a Hustler adó és ez Csíkban fogható, de amikor a hazaköltözést fontolgatom, akkor ez egy elengedhetetlen szempont lesz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)