89. bejegyzés a gyávaságról

Tele van az életem jelekkel (csukott szemmel fekszem az ágyon, mellettem egy tökéletesen idegen ember meséli, hogy az unokáját a Mikulás hozta), de gyáva vagyok észrevenni őket.

Tele van az életem kísértésekkel (egy kaland nem kísértés, annál nagyobb értékem pedig nincs), de gyáva vagyok megválaszolni őket.

Tele van az életem félelmekkel (nem ismerem fel a határaimat, nem merek lemondani róla), de gyáva vagyok legyőzni őket.

Tele van az életem frusztrákkal (pasik, apám, teljesítményem, társadalmi megítélésem, városok), de gyáva vagyok szembenézni velük.

Tele van az életem kérdésekkel (hol, mikor, kivel, ha vele, jó lesz, ha nem vele, fogom tudni, amikor nem kell), de gyáva vagyok felelni rájuk.

Tele van az életem hiányokkal (ambíció, megvalósítások, önbizalom, jövőkép, célok), de gyáva vagyok pótolni őket.

Tele van az életem pluszokkal (vélemények, álláspontok, naivitás, hit, határok, beidegződések), de gyáva vagyok lefaragni belőlük.

Tele van az életem barátokkal (A, B, C, D, ... Z), de gyáva vagyok törődni velük.

Tele van az életem ellenségekkel (DZ, DZS, X, Y), de gyáva vagyok nem törődni velük.

Tele van az életem kihagyott lehetőségekkel (tanulás, emberek, mondatok, ölelések), de gyáva vagyok nem azzal vigasztalni magam, hogy annak, akkor úgy kellett történnie.

Tele van az életem félbehagyott mondatokkal (...), de gyáva vagyok befejezni őket.

Tele van az életem tapasztalatokkal (ha megbántasz, megmondom, ha megdícsérsz, megköszönöm), de gyáva vagyok élni velük.

Tele van az életem szeretettel (úgy vagy jó nekem, ahogy vagy), de gyáva vagyok kimutatni.

Tele van az életem érdeklődéssel (miért?), de gyáva vagyok kérdezni.

Tele van az életem gyávasággal, de gyáva vagyok szembenézni velük.

88. bejegyzés a zenéről

Már napok óta fogalmazom és fortyogom magamban az odamondogatós, háborgó bejegyzést a "magyar kérdésről", de most már úgy gondolom, hogy sokkal üdítőbb a zenéről írni. Rékutól érkezett a labda és bár 7 számot kéne feltüntetni, én kitörök a keretből és tízet teszek fel.

Luciano Pavarotti - Volare


Eskobar - Someone new


De Phazz - No Jive

Pink Floyd - High Hopes


Emma Shaplin - Spente la Stelle


Macy Gray - I try


Nina Simonne - Sinnerman


Faithless - Crazy English Summer


Hernando's Hideaway


Marcy Playground - Coming up from behind


Mondanom sem kell, hogy youtube-on mit sem ér és még nagyon sokféle más zene is van, amit szeretek, de most ez a tíz jött be elsőre.
Labda továbbpassz Gada, Supersheep (egy kis fejtörés, hogy mi is legyen az a tíz), Batu, kis n (elér, ha majd visszajössz)

87. bejegyzés az ellenségekről

Ennek a hétnek a deklarált ellenségei a buszsofőrök, a szemétszállítók és a fölényes emberek.

A buszsofőrök azért, mert valószínűsíthetően titkos földalatti szektába tömörülnek és őrült döbpergésre esnek transzba, ahol minden funkciójukat kikapcsolják, csak a jobb lábuk kell ritmikusan mozogjon, fel, le, fel, le. A bevatási szertartás után beengedik őket a városi dzsungelbe, adnak alájuk egy buszt és onnantól kezdve kontrollálathatatlanok, csak a nagy buszisten tudná megfékezni őket. Te meg egy gyanútlan utas vagy, aki azt hiszed a busz csak egy jármű és a buszsofőr csak egy munkahely és az egész utazási procedúra nem egyéb, mint egy eszköz, hogy A pontból eljuss B pontba. De nem. Ha 40 percet kell utaznod a lakásodtól a munkahelyedig, akkor hamar rájössz, hogy te nem csak egy utas vagy, te egy rendszernek, egy titkos társaságnak vagy a statisztája, ahol a buszsofőr az úr, ő diktálja a ritmus, az ő kénye kedve szerint mozdul előre a busz és áll meg hirtelen, majd megint rángat előre és újra leáll. És ez így megy 4o percig.

A szemétszállítok. Az iroda, ahol dolgozom, és ahova 40 percet kell utaznom egy bájos házban van egy bájos utcában a Györgyfalviban, ami egy bájos negyed. A kis utca tele van kedves, vadonatúj cucc házakkal, kertekkel, fákkal, labdázó gyermekekkel és általában minden egyéb bájos nyári kiegészítővel. Minden háznak van nagy szemetes doboza, abba gyűjti a kis szemeteket, egyáltalán nem szelektíven és ezeket a nagy kukákat minden csütörtök reggel kiteszi a háza elé, hogy majd jön a nagy szemétszállító cég és elviszi. És jön is. Csakhogy a fiatal, egyáltalán nem karrierista fiúk, akik manuálisan beleürítik a nagy kukák tartalmát a cég szemétszállító autójának a konténerébe, nem igénylik a szakszerű munkavégzést, így a beleürítés csak megközelítőleg történik meg, mondjuk úgy en gros-ban. Az en detail része a szemétnek mindenfele száll és röpköd, folyik, préselődik, esik szét a mi kis bájos utcánkban, aminek köszönhetően, ha te a 40 perces utad után, enyhe késéssel érkezel meg az irodádba, mindenfele szétrancsírozott ételmaradékokat találsz az utcán, rothadó bűzt, ami elnyomja a virágzó fák illatát és sepregető lakókat minden ház kapujában. Mondhatnánk, hogy újrahasznosítják a hulladékot, vagy csak inkább újra felhasználják ugyanarra a célra, kidobásra.

A fölényes emberekkel az a baj, hogy a nagyon magasra feldobott labdát csak félig ütik le, mert fölényesek és mint ilyen, lazák. A félig leütött labda semmi jót nem hozhat magával, mert kétségben és így zavarban tartja a feldobót, nem is nagyon sportszerű, ha a játékos felek egyébként is játékos viszonyban vannak. A félig leütött labda vagy elszáll, vagy a hálónak ütközik, de igazán jó pontot nem szerez a leütőnek, még ha esetleg nagy játékos is lenne. Ami a feldobót vigasztalja, az, hogy ő maga sem nagy játékos, tehát örvend, hogy legalább félig leütötték a labdáját.

86. bejegyzés Amerikáról

Reality showt csinál a Prima TV az életünkből. Hétfőtől kezdődően olyan műsort indít, mely 10 részen keresztül követi 8 romániai fiatal életetét az Egyesült Államokban. Igazán akkor lettem izgatott, amikor kiderült, hogy az egyetemisták pont Ocean Citybe mennek, ahol mi is voltunk.

Ocean City egy borzasztó, kicsi, poros, szűk, amerikai üdülőváros, körülbelül annyi fantáziával, mint egy teve és még annak is vannak púpjai. Kb. 10 ezer állandó lakos, ez szinte megháromszorozódik a nyári szezon alatt, mert pont az óceán partján van és viszonylag olcsó. Aki itt ismerkedett meg az amerikaiakkal, az már többé nem hiszi el, hogy vannak értelmes, gondolkodó és vékony amerikaiak, mindenhol csak dögszekereket, hamburgereket, diétás kólákat és sea-foodokat lát. Ugyanakkor pont azért mert ilyen kicsi, biztonságos, kedves, esetenként hangulatos és hajnalban csodálatos az óceán. Már nem emlékszem pontosan az okokra, de valamiért 2000-2004 között egyike volt a legfelkapottabb diákmunka helyeknek legalábbis a kolozsvári magyar diákok körében. Abban az évben, amikor én voltam, csak a mi házunkban 30 diák lakott, de fel hosszan, a 100-as utca végéig mindenhol lehetett ismerőssel találkozni. Nem mondom, hogy életem legjobb nyara volt, de mindenképp érdekes tapasztalat volt és tulajdonképpen jól éreztük magunkat.

Most meg, ugyanebből a porfészekből reality showt csinálnak összesen tíz episzód alatt, ami nagyjából semmire sem lesz elég, mert előreláthatólag kb. arra lesz kiélezve az egész, hogy milyen bunkók az amerikaiak, mennyi junk-foodot esznek, ki kivel kavar össze az ott-tartozkódás alatt és itt előnybe vannak a romániai lányok - amerikai fiúk esete, aztán van még az óceán partja, hogy irigykedjen az a 22 millió és esetenként valamennyi buli. Persze, gondolom, külön sztori lesz majd az alkohol is, mert nagy valószínűséggel lesz a fiatalok között olyan is, aki még nem töltötte be a 21-et, így neki a többiek kell megvegyék, ami törvénybe ütköző, de annyira izgalmas. Oh, és szinte elfelejtettem, Delaware, az adómentes paradicsom és a hídon túli rész, aminek elfelejtettem a nevét, de ahol a mallok vannak.

A bejegyzés egyik oka és célja egyidőben, hogy Batkamanó társammal a blogban és Amerikában úgy érezzük, hogy az szinte szórakoztató lenne, ha összegyűlnénk többen OC-sek (sajna ez nem Orange County) és együtt néznénk a fiatalok küszködését az „amerikai álommal”. Szóval, akinek kedve és inge, az jelentkezzen valahol, legalább egy első résznyi esélyt adjunk nekik, mert egyébként félek, hogy bűn gyenge lesz.

85. bejegyzés a felismerésekről

Nem lehetsz turista a saját szülővárosodban. Nem az a hely, ahova oda (haza) mehetsz egy hétre és akármit megcsinálhatsz, mert nem ismer senki. 18 gyönyörű évet töltöttél abban a városban, ami, bármennyire is ragaszkodsz az elképzelésedhez, nem tranzit város. Nem csak megpihenni mész oda, hanem találkozni is. Nem mondhatod, hogy nem ismer senki és te sem ismersz senkit, mert nem igaz. Szüleid vannak, nagyszüleid és testvéred, családod él abban a városban, amely bekerült a top 5 turistalátványosságok közé az életedbe, mert úgy lehetsz ott idegen, hogy közben élvezed az ismerős megszokottság kényelmét. Nem lehetsz igazságtalan a körülötted lévő emberekkel és főként nem hozhatod őket kellemetlen helyzetbe azáltal, hogy turistaként viselkedsz egy nem célvárosban. Nem takarózhatsz azzal, hogy nem ismered a hírességeket a városban, mert mindig hallasz róluk, csak sosem állsz szóba velük. Te nem vagy a Vogue címlapjáról lelépő 20 éves kislány, aki adott környezet adott generációja lett , mert te mindig abban a szűk baráti körben mozogtál, ahol kedveltek és szerették a humorodat és elfogadták a nyersességedet, ahol latin és biológia olimpiászokat nyertek középiskolában és irodalmi versenyeket és soha semmi baj nem volt veletek, mert értelmesek voltatok, jól neveltek, nyugodtak és célratörők, bár legtöbbször nem volt célotok.
A szülővárosodban nem veheted fel a szép fehér ruhád, mert nem visznek bálba, nem készülhetsz egy olyan estére, ahol előre tudod, hogy senkinek nem Llosa a kedvenc írója, és végképp nem lehetsz kultúrsznob. Tudod, hogy senki nem fog veled szóba állni, mert amíg te olimpiászokra jártál, ők próbálgatták az életüket, fel és le dobigálták, mint ruhát a szekrényből, ők abban a városban élnek, ahova te naivan csak látogatni jössz. Nem ismerheted az összes nevezetességet, a pletykákat, a híreket, mert nem élsz ott és mint ilyen nem is érdekelnek az emberek. Kijelentheted nagyképűen, hogy nem a te világod, mert nem vagy benne, de számítanod kell arra is, hogy majd jön valaki, aki soha életében nem látott azelőtt és megjegyzi, hogy tisztel, mert neked mindenről és mindenkiről határozott véleményed van. Védekezhetsz órákon keresztül, mert mindegy, mert nem kíváncsi senki az érzéseidre és a szülővárosodban végképp nem ihatsz annyit egy ismeretlen társaságban, hogy az érzéseidről mesélj. Nem tranzit város, nem turista város, bármit mondasz vagy csinálsz, felhozható később ellened, vagy melletted, de soha nem fogod tudni megértetni azokkal, akiket szeretsz, mert ők mindig csak egy szeletét látják a nagy képnek. Nem ismerkedhetsz következmények nélkül a szülővárosodban.
És nem írhatsz több klisét a blogodba.

84. bejegyzés a politikai inkorrektségről

A két adás egymás után volt, különböző TV csatornán. Kezdődőtt a 21. század várható világháborújával, a hatalmas kulturális különbség miatt kialakuló nemzeti, etnikai vitával, amely lassanként felemészti Európát.

Huntingtun Clash of civilization-ja után már szinte klisének számít erről a témáról még csak egy egyórás dokumentumfilmet is csinálni, főként, ha az egész alkotás jobban hasonlít egy Babes-Bolyais államvizsgadolgozathoz, ahol a legfőbb követendő szempont, hogy úgy kopipészteld össze az anyagot, hogy még a temesvári Vesten kifejlesztett, ultra elkapós keresőmotor se jöjjön rá, honnan inspirálódtál. Nem volt ez érdekfeszítő műsor, mindamellett, hogy én újfenn elkeseredtem rajta, pedig már néhány éve folyik a téma kitárgyalása és csak a funkcionális analfabéták nem érzékelik az Európába benyomuló muzulmán tömegek sokaságát. (mostantól arrafele a bejegyzés a politikai inkorrektség személyi rekordjait fogja megdönteni, úgyhogy érzékenyebb lelkületű olvasók levehetik a kezüket az egérről).

A pasim szerint fölösleges a kiakadásom, mert a muzulmán világ a keresztényen való elhatalmasodása egy előrelátható és elkerülhetetlen történelmi folyamat, ami ellen én egymagamban végképp nem tudok semmit sem tenni, úgyhogy nyugodtan leszállhatok a magas európai lovalmról. Én, meg, mégily jelentéktelenül is, ahogyan élem a nemzet nélküli életem, nem bírom megbarátkozni a gondolattal, hogy a kedvenc európai kultúrköröm, történelmem, nyelvi sokaságom, jogállamiságom, civilizációm romjai felé közeledik, mert egy vallási alapon szerveződő más féle civilizáció ugyanerre a nagyon kicsi kontinensre készül beköltözni. Persze, tudom, hogy mind nem akarnak, és kicsit olyan, mint a magyarországiak félelme, hogy ha állampolgárságot kapunk, akkor majd vesszük a batyut és saruban és mentében kiköltözünk Magyarországra sebtibe elfoglalni a madárlátta magyar nép minden munkahelyét. És azt is jól tudom, hogy pont ez a vallási alapon való szerveződés miatt egy csomó szépséggel gazdagítják a világ sokszínűségét és pusztán könyvek és filmek alapján mély csodálat él bennem az ő világuk iránt, csak épp nincs rá szükségem a mindennapjaimban. Klisé az is, hogy ez a megdönthetelen példa arra, amikor a demokrácia visszanyal, az európai liberalizmus és demokratizmus és óriási nyitottság így bosszulja meg magát, értem én a folyamatokat, csak zavarnak. És azzal is tisztában vagyok, hogy az európai civilizáció alappillére a kereszténység, ami szintén vallás alapú szerveződés, és ugyancsak nem kedvelem, de legalább az irtózatos nyitott gondolkodásunk miatt megtanultuk, próbáljuk tanulni a más kultúrák elfogadását. Ezt az elfogadást annyira nem érzékelem a muzulmán világ részéről. Csapnak össze a kultúrák a fejem fölött.

A másik adás szintén jól megforgatta a kést egyébként érző szívemben. Duna TV, persze, mi más lehetne, veséig ható szép adást dobott össze a nosztalgia vonatról, amely a zarándokokat szállította Magyarországról a Pünkösdi búcsúba. Azt hiszem, nagyon hosszú utazás lehetett, mert minden faluban megállt és Székelyföldön pedig rezesbandával, népruhás felvonulással, hagyományőrzéssel fogadták őket, és milyen szép volt. És most pont nem a hagyományőrzéssel van bajom, mert alapból nagyon élvezem, hogy vannak vidékek és emberek, akik ezzel foglalkoznak és mélyen sajnálnám, ha eltűnnének a népviseletek, szokások, emlékek a régióból. Ám a Duna, minden pátoszával együtt valahogy megint olyan egyoldalúan bírta megmutatni kicsiny életterünket, hogy szinte megszégyelltem magam, amiért nem egy magányosan szekerét húzó nagyon szegény, magyarságából táplálkozó szerencsétlen igaz székely ember fia vagyok. Na jó, lánya. De ez is egy tévedés, mert az igaz székely ember fiú gyermeket nemz. Vajon miért nincsen olyan adás is, amelyben megmutatják a városban futkározó Bentlyket, Ferrarikat, a lakóparkokat, egy-két szállodát, a Capital 300 leggazdagabbjaihoz tartozó nem is egy magyar vállalkozó lakását, a teniszpályákat a magánházak udvarán, a somlyói kis palotákat, az országos snow-bord fesztivált, a dokumentumfilm fesztivált és az interetnikus színház fesztivált? Megszakadna az őshonos szíve, ha kiderülne, hogy Erdélyben, sőt, Székelyföldön élnek jómódú emberek, vannak, akik nem gürcölnek a napi betevőért, akik nyaralhatnak külföldön és akik világhírű egyetemekre járnak tanulni? Itt is tudatában vagyok annak, hogy nem ez a jellemző, vagy nem az egyetlen jellemző, de az sem az alap, hogy Székelyföldön mindenki földművelésből él, hogy mindenki szegény és szerencsétlen, magányos és elhagyatott, elnyomott és egyetlen reménye maradt, a nagyérdemű magyar nemzet dícsőítése. Mentalitásváltást kérek a Duna TV-től.

És végül. Lett igazi tollas portörlőm, amihez vérmes reményeket fűzök, ami az egy évben elkövetett, a szobámra eső portörlések számát illeti. Bár, az eddigiekben bebizonyított realizmusom alapján attól félek, hogy egyetlen tárgy nem okoz személyiség változást.

83. bjegyzés a szenvedésről

Oh, hogy unom már a szerelmi szenvedéseket. Ezer és még egy blog szól arról, hogy vágyom rá, aztán elhagy, aztán ülni a fürdőkádban és szenvedni, oh, hiánya átjár (ez még a jobbik lenne), szuszogni kívánok mellette, érintésétől bizsereg a lelkem (mert a bőre, vagy neadjisten valamelyik testrésze annnyira lealacsonyítaná a szenvedés magasztos fennsőbbrendűségét), csodát élünk, cigifüsttel együtt fújom ki magamból, minden rezdülése, miért van az, hogy a férfiak, marcangolnám szét magam, eső illata rá emlékeztet, a pillanatok, amikor igaz volt, blah, blah, blah. Már szenvedni is a filmekből tanulunk.

82. bejegyzés a kommentekről

A nagyon szerény bloger múltamban összesen kétszer történt meg, hogy nem engedték fel egy-egy kommentemet. Az egyik nagyon rég történt és teljesen elfeledkeztem róla, a másik nemrég történt és eszembe jutatta az előzőt.

Ez több okból kifolyólag is érdekes. Egyrészt, mindkét esetben lány blogerekről van szó. Aztán, én alapból nem szoktam anyázni, nem küldözgetek, nem vagyok triviális írásban és mivel a blog és a komment is egy írott forma, így itt sem tettem.

Másrészt mindkét esetben a alkotók stílusa izgalmas és érdekes, gyakran olvasom őket és elismerem, hogy időnként konkrétan kihoznak a sodromból, hogy mennyire magabiztosan tudják félkézből lenézni és elítélni az embereket és helyzeteket. Szóval, alapból szimpatikusak.

Mindkét esetben egy-egy olyan bejegyzésre/megjegyzésre reagáltam, ami az én értékrendemben különösen arrogáns és nem helyénvaló volt, de tekintve, hogy ahány blog, annyi szokás, épp csak éltem az általuk adott lehetőséggel, hogy hozzászóljak.

Mindkét esetben nagyon, nagyon cinikusan szóltam hozzá. Egyszer dühösen cinikusan, a sértés enyhe szándékával, másodjára szívélyesen, csöpögösen, inkább kikacagva az alkotót.

Amin igazán fenn akadtam. Ha valaki zsigerből arrogáns (és én mindig elgyengülök az arrogáns emberektől, ha stílusosan és nagyvonalúan csinálják), akkor miért nem vállalja be az őt érintő cinizmust? Vagy nem is volt értve a cinizmus? Lehet, hogy csak én éreztem annyira odamondósnak és számukra simán sértő volt? De ha csak simán sértő volt, akkor miért nem engedtek fel és aláztak meg nyilvánosan, miért nem csináltak belőlem bohócot, hogy megtanuljam a helyem és az ő helyük? Vagy ők nem stíl-arrogánsak?

Tulajdonképpen meg vagyok lepődve.

81. bejegyzés a ...hm... kampányról

Pontosabban a hol a kampányról? Hol a kampányról Kolozsváron. Hol a nem internetes kampányól Kolozsváron. Mert a netest nem nézem. Annyi mindent lehet szörcsölni a neten, hogy a kampány a legkevesebb. No, de az utcák. Teljesen beleéltem magam, hogy lesz megint vérengzős kampány, mint az EP választásokon, erőfitogtatás egy gyakorlatilag semmit, vagy nagyon keveset hozó tétért, kis gusztustalan beszólások, odamondogatások, korrektség mentes marhaságok és lám. Alig egy plakátot ha látok. És azt sem jól. Mert minden dőlt betűvel van írva és a dőlt betűt nem könnyű elolvasni, főleg az én koromban. Ami jó, mert az már évek óta bebizonyosodik, hogy én nem vagyok kampány célcsoport, de rossz azért, mert akik nálam fiatalabbak és sokkal jobban látnak, nem érdekeltek, akik pedig nálam sokkal idősebbek és rejtett célcsoportjai az állandóan megújuló, friss erőket megmozgató, modernizálódó politikai társulásoknak, azok még annyira sem látnak, mint én. Szóval, azt hiszem, valamiről lemaradtam itt.

Egyszerű szlogenű szórólap van a falra kiragasztva, amennyiben polgármestert szeretnénk, szavazzunk a régire. És még csak nem is annyira aberált, mert a többiek is mindenhol bizonygatják, hogy bizonyítottak. Bizonyítunk bizony, nap, mint nap.

Van egy fickó. Marius Nicoara. Kezdünk barátkozni. Annyira intim a kapcsolatunk, tulajdonképpen az első találkozás óta, hogy muszáj volt megszoknom. Ott áll teljes életnagyságban és még annál is nagyobb nagyságban az ablakommal szemben. Reggelente puszit küldök neki öltözködés közben, esténként integetek jóéjt gyanánt és ő az egyetlen szemtanú, hogy napok óta 4 körül fekszem, gyötrő szenvedélybetegségem miatt, ami még két napig fog tartani.

Aztán a bajusz és a szívek, hogy hazai vizekre evezzünk. 2008 a szeretet éve. És ez jó. Mert ahol szeretet van, ott áldás is van és hit is, úgyhogy a szeretet mindenképp pozitív töltetű. És az igazán szívet melengető, hogy Kolozsvárt, Vásárhelyt, Hargita megyét, Székelyföldet, Háromszéket, Sepsiszentgyörgyöt szeretjük. Szeretik. És a fagyit is. Sőt, láttam, hogy ex-párttag (oh, bocsánat, szövetség)-aktuál-független is szeret valamit, ha jól emlékszem, Kovászna megyét.

Nem hiszem, hogy valaha meg fogom szokni az arcukon szőrzetet viselő férfiakat, különösen, ha kapcsolatba szeretnék kerülni az illető arccal. Amennyiben csak távolról kell figyelnem, dőlt betűs nevek fölött, akkor elnézőbb vagyok, de rendületlenül antipatikus. Talán az egy, Poirot-ra hajazó csodabajuszt Háromszéken még elnézném, ha gyakrabban járnék Háromszékre. Mennyivel okosabb lenne kissé előtérbe helyezni a nőket. Bajusz, szakáll nuku, smink csodákra képes, van mellük, ami azért lényegesen pozítivabb látvány, mint a bajusz és ha netán esztétikai alapon nyernének, még mindig vissza lehet lépni és átadni a helyet egy bajuszosnak, novemberben ugyis kiderült, hogy ez beválik. Már a hely átadás. Mert ott igaz-e nem a mellekre szavaztunk, hanem a ... oh, hát hogy is fogalmazzak ... az intellektuális sármra. És ahogy egy elnöki, alelnöki, ki követi már, poszt elég indok volt a visszalépésre, úgy az esztétikus nők is hivatkozhatnak családjukra, gyermekeikre, a főzésre és általában az alapvető funkcióikra. Meggyőződésem, hogy a bajuszok megértenék őket.

80. bejegyzés a hétről

Oh, hát mivel is kezdjem, amikor annyi minden történt. Kedd este állati nagy parti volt nálunk, megittunk két egész üveg bort nyolcan, átjöttek Pistiék, Paliék és Tivadarék. Igazán szórakoztató volt, szinte éjfélig beszélgettünk a világpolitikai helyzetről, az állatvédelemről, a szegény gyermekekről a harmadik vilagból, a drog káros hatásairól, aztán mi, lányok, hosszan megtárgyaltuk a Nusi esküvői ruháját, annyira klassz, hogy összeházasodnak, már ők a második pár a társaságból. Pesze, természetes is, hisz Nusi elmúlt már 26 és mindannyiunknak szent meggyőződése, hogy egy nő ennél tovább ne várjon. És Pali is olyan jól keres, menedzser és a szülők is segítik őket. Nusit arra tanította a mamája, hogy határozott legyen és ő ennél alább nem adja.

Ezeket az apró és nagyon felemelő élményeket leszámítva, akadt azért más is erre a hétre.

Szerda este, sok előzetes egyeztetés után sikerült elmenni Szebenbe megnézni Purcărete Faustját. Próbálnék róla értelmesen írni, ha, egyrészt értenék hozzá, másrészt lenne hozzá tudásom, képességem. Így maradok csak az élményekkel, egy olyan képi világgal és hangulattal, amilyet még soha nem láttam (bár az én színházi műveltségem nem lehet mérce, hisz legszélesebb tudásom a Kolozsvári Színházból származik, a régi csíki vendégelőadásokból és az M Studó mozgáselőadásaiból) és egy olyan egyben hátborzongató és időnként vágykeltő Mefisztó emlékével, mely napokkal később is a legmélyebb elragadtatás érzésével jelentkezik.

A régi gyárépületben készült előadás a Szeben, Európai kulturális fővárosa programba tartozott bele, de a hatalmas technikai és infrastrukturális igények miatt végül csak tavaly ősszel lett bemutató. Talán az év utolsóelőtti előadását láttam, eleinte kissé sajnálkozva, hogy emiatt lemaradok egy Quimby koncertről, most már négy koncertet is eladnék még egy előadásért.

Vér és lenyűgöző színészi játék, ami leghamarabb eszembe jut róla, de ez nem valós megközelítés, hiszen napok óta gondolkodom rajta, felidézem az egyes jelenteket, a leomló téglafalat az ajtó körül, a Poltergeist szerű deszkapadló remegéseket és csapkodásokat az éjféli színben, a földbe eltemetett lányt és később az ő tetemével játszó disznófejű statisztákat, a német egyházi énekeket éneklő leánykórus hangjait, az öreg és toprongyos, megkeseredett és reményvesztett Faustot, aki egy vérrel kötött szerződés után délceg lesz, élénk és fiatalos, bár korából egy évet sem vesztett, a véres testű meztelen lányt, aki egy disznófejet hordoz feje fölött a tálcán, az együttest, mely a pokol zenéjét élőben játszotta, a tíz projektort, mely a gyár falát belepte a vetítésekkel, a grafittit, mely szinte az egész gyárat díszítette, a máglyát a tér végén és a hátánál kigyúló, egész falat belepő tűzijátékot, a 12 éves kislányok szerelmetes csoportját, az egyikük hasából kitépett és megsemmisített magzatot, a fejünk fölött repkedő alakokat, a hatalmas franciablakokat, melyek háttérként szolgáltak, az éjszakai felhőket és a holdat, amelyet erre rávetítettek, a szétnyíló franciablakok között a hátrahúzódó színpadrészt, amely helyén mi átsétáltunk a pokolba, és mindenek fölött és előtt Mefisztót. Időnként kirázott a hideg, máskor hátborzongató volt, néha izgató és esetenként sírnom kellett tőle. Mefisztó egyszerre volt egy nyomorult kis alak, egy ellenállhatatlan femme fatal, egy toprongyos öregember, egy komoly üzletember, de legtöbbször egy nemtelen alak volt, egy se nem férfi, se nem nő, egy rekedtes hangú, hörgő kacagású sátán, a pokol úrnője, aki büszkén és kárörvendezve vezeti végig az elveszett Faustot jövendő életterén és végül egy kacérkodó kislány, aki kilép az előadásból, még egyet utoljára játszik a nézőkkel, majd visszalép a szerepébe és végérvényesen megtörik, elfárad, kienged.

Ezek után szinte szégyellem azt is megemlíteni, hogy a Szentgyörgy-napokra (kifejezetten jól telt) is belátogattunk, találkoztam Kövi Sárával és láttam Nándikát meg a kalapját, volt egy nagyon jó Suie Paparude koncert, egy másfél óráig hangoló Tündérground, egy utolsó számos Zagar koncert és egy elhangolt Szempöl koncert, meg nagyon sok vásárfia, főként magamnak, hogy aztán szinte meg kellett ostorozzam magam a sok esztelenségért, amit elkövettem.

Oh, olyan jól éreztem magam, alig várom, hogy elmeséljem a lányoknak.