75. bejegyzés a kirándulásról

Minden azzal kezdődött, hogy TSZ megkérdezte decemberben, hogy szeretnénk-e menni a pasimmal velük együtt Barcelonába? Én visszautasítottam az ajánlatot és a téma itt lezárult.

Most ott tartunk, hogy nem bírom összefogni a szám a boldogságtól, vagy bármi érzés is legyen, inkább várakozás, mert mindjárt, alig néhány óra múlva indulunk Barcelonába, 16an, legjobb barátaim, talán még néhány embert vinnék a tökéleteshez.

Szeretnék blogot írni, egyáltalán nem kívánom abbahagyni, azt sem tudom, miért ekkora csendek, hiszen vannak témáim, amelyek köröznek a fejembe. Szeretnék írni az arcokról a blogok mögött, a munkahelyeimről, a megválaszolatlan kérdésekről, a főnökök tiplógiájáról, de attól félek legközelebb ugyancsak Barcelonával fogok jelentkezni.

74. bejegyzés a butaságról

Én próbáltam mindig nagyon korrekt lenni ebben a blogban, mert gondoltam úgy dukál. De most, most olvastam egy blognak egy kommentjében egy mondatot. És valóban az asztal alá röhögtem magam tőle, aztán elkeseredtem, hogy ilyen gondolatok nyilvánosságra kerülhetnek. És most a leggonoszabb énem visszafordíthatatlan előtörésével felteszem ide, reménykedve, hogy más is jól fog szórakozni.

"A férfi olyan, mint a jó bor. Szőlőként kezdik és a nőkön múlik, hogy kitapossanak belőlük mindent, amíg át nem alakulnak egy elfogadható valamivé a vacsorához."

Ps: szerzőjét nem ismerem, tehát azért még a maradványaiban leledző korrektség kikívántatja belőlem, hogy nem az embert kritizálom, hanem ezt az egy mondatot. Nándika, ha még élnél, most azt mondanám, muhahaha.

73. bejegyzés a könyvekről

Kaptam én is labdát, tulajdonképpen több helyről is, arra vonatkozóan, hogy...., valójában nem is tudom mire vonatkozóan, úgyhogy X után szabadon azt írom le, hogy hirtelen mely könyvek jutnak eszembe, ha az elmúlt év különlegesebb irodalmi élményeire gondolok.

Első helyen szerepel Salman Rushdie-tól a Sátáni versek, az nekem az év kihívása volt, még mindig nem fejeztem be, mert közben pihennem kell, teljesen lenyűgöz, elbűvöl.

A többi nincs sorrendbe téve, és azt hiszem már rég el kellett volna olvasnom őket, de valahogy így alakult.

Umberto Eco: A Foucault inga (csak ráerősített az egyébként is megszállottsággá növekvő összeesküvés elmélet vonzalmamra)

Emil Ajar: Előttem az élet (minden harmadik mondatot ki akartam írni belőle)

Szabó Magda: Für Elise (magyar irodalomból soha szebbet, de igaz, kevés magyar irodalmat olvasok)

Mario Vargas Losa: A város és a kutyák (számomra a legmegkapóbb Losa)

És a Sógunt James Clavell-től csak nem hagyhatom ki, még ha így hat is lesz.

Továbbdobom Gadának, Tihamérnek és TSZnek.

72. bejegyzés a döntés felelősségéről

A párkapcsolatok által okozott illúziók egyik legnagyobbika – és a maga során az egyik legfájdalmasabbika – az a hit, hogy a meghozott döntések közösen születnek. Legártatlanabb példája az öltözködés, ahol együtt eldöntitek, hogy a barna ing talál a fehér szoknyához/nadrághoz, és legkegyetlenebb megnyilvánulása a kapcsolat megszakítása, amely kivétel nélkül egy ember döntése, még a közös megegyezések és egyéb szóvirágok ellenére is.

Legkegyetlenebb azért, mert minden apró jel ellenére itt bizonyosodik be, hogy egy döntést nem lehet közösen meghozni, valakinek ki kell találni, és valakinek végszót kell mondani, és hiába a sok megbeszélés és elemzés és tárgyalás, a végén csak felelősséget kell valakinek vállalni. És amikor kihúzzák a talajt a lábad alól, vagy csak neked tűnik úgy, akkor nem csak az egyedüllét okozta fájdalommal kell szembenézni, hanem, hogy valaki más döntött és abból a döntésből téged kizárt. Hogy foggal-körömmel kapaszkodnál bele, ezeregy apró dolog jut eszedbe, amit másképp csinálnál, ha visszafordíthatnád az időt, úgy érzed megelőzhetted volna, felismerhetted volna, beleszólhattál volna, de persze nem tehetted, mert nem a te döntésed és mint ilyen, felelősséget sem vállalhatsz érte. Csak forogsz a farkad körül, mert nincsen más opciód, nincsen ha-val kezdődő mondat, nincs megmásítási lehetőség és a tehetetlen belenyugváson kívül semmi egyéb nem marad.

És ha a döntés megmásítható? Ha nem is igazi, csak egy szófordulat, ami kicsúszik a szádon? Csak egy lehetséges opció, de persze, nem kell ragaszkodni hozzá? De hát nem lehet nem ragaszkodni hozzá, mert kicsúszott a szádon, mert abban a pillanatban felelősséget vállaltál érte, és ugyanúgy egyedül hoztad meg, mint az összes többit, a barna inget a fehér szoknyával. Mekkora űr marad a másikban ezután? Keresni kezdi a saját szerepét bennetek, vagy csak belenyugszik? Elfogadja, mint egyetlen lehetséges opciót és apránként szoktatja magát hozzá? Tiltakozik, és cserébe még egy rövid időre megkapja a közös döntés illúzióját? Mert a ha-val kezdődő mondatok átalakulnak és ezután szerintem-mel fognak kezdődni, abban a hitben ringatva, hogy számít. Hát hogyne számítana a véleményed ennyi időd után? Hisz a közös konstrukció feljogosít, hogy higgy benne, együtt építették fel a kicsi világotokat, amiben mindenkinek jól meghatározott helye van és ezáltal szerepköre. Csakhogy arra nincs recept, hogy mi történik, ha valaki kilép a szerepéből, és úgy dönt, egyedül, hogy ezután más helyet talál magának. A konstrukció, persze, életben marad, közös döntés, hogy ragaszkodtok hozzá, de ez már inkább a belekapaszkodás érzése, az elmúlás megelőzése, hogy ne kelljen később ha-val kezdődő mondatokkal marcangold magad. Mert mindent megteszel és ő is mindent megtesz és végre megint egyenesben vagytok, átbeszéltétek és minden lehetséges opcióra gondoltatok. Csak arra nem, hogy a legkegyetlenebb őszinteséggel elmondjátok, ami bennetek lezajlik, mert ahhoz erő kéne, olyanért is felelősséget kéne vállalni, ami nem tartozik bele a szerepkörbe, ki kéne mondani a megfoghatatlan dolgokat, nem lehetne azzal védekezni, hogy nem tudom megfogalmazni, mert ez bennem olyan mélyen és zavarosan zajlik, hogy szavakba nem önthetem. És szavakba nem öntöd, de a gondolat ott motoszkál továbbra is, és pont akkor fog előtörni, amikor döntést hozol egyedül, amikor felkészületlenül éred a másikat, mert a szavakban nem önthető, bennem zajló mély érzések azért mégiscsak kimondhatók és megfogalmazhatók, de már csak akkor, amikor a meghozott döntés a hátadnál áll, megvéd minden támadással és fájdalommal szemben, hisz a tied és kapaszkodni lehet bele a végsőkig. Így, persze, nem is olyan kínos, nem is olyan fájdalmas, nem is olyan megerőltető kimondani, mint amikor még csak úgymond zajlik benned és mélyen van és erőszakot kéne elkövess magadon, hogy a tisztesség kedvéért hamarabb megfogalmazd, hogy esélyt adj a megmásításnak. Ha egyáltalán akarsz esélyt adni.

Ajándék a húgomtól. Roppant találó.

71. bejegyzés a pletykáról

Egészen elsőéves korom végéig meg voltam győződve, hogy rólam senki nem pletykál. Nem a feddhetetlenségem okozta ezt a félreképzelődést, hanem, hogy el nem bírtam képzelni azt a helyzetet, ahol bizonyos emberek egy társaságban olyan témáról beszéljenek, amely érinthet engem is és ily módon a társalgás rólam szóljon. Ebben az időszakban pedig pont egy olyan társaságba kerültem bele, és hogy kínlódtam, hogy bekerülhessek, amelyik főként pletykából élt, klikkesített, szűk kis galleryt alkottak, mindenki mindenkiről mindent tudni akart. Mégis, valószínűleg a nagy kínlódás miatt, hogy én is tag legyek, illetve a nagy csodálat miatt, amit irányukban éreztem, eszembe sem jutott, hogy én is terítékre kerülhetek. Sem szerény, sem visszafogott nem voltam soha, így számolnom kellett volna a lehetőséggel, én magam is korlátlanul és gátlástalanul pletykáltam. Gyorsan felfedeztem az ellentmondásokat és az apró gyengeségeket, titkok jutottak a fülembe, amit megfelelő időben, célzatosan szórtam el, mintegy tudatva az érintettel, hogy én tudok arról a dologról. Bizonyos fokú empatikus készségemnek köszönhetően sokan és sokszor bízták rám a titkaikat, én pedig szívesen meghallgattam mindenki mocskát, hogy aztán a saját szubjektív szűrőmön keresztül döntsem el, mit adhatok tovább és mit nem. Nem voltam különösebben közkedvelt személy.

Az első és egyben legpikánsabb találkozásom a rólam szóló pletykákkal akkor volt, mikor egy volt évfolyamtársam elmesélte, hogy úgy tudja, középiskolában – tekintve, hogy egy tiszta lány osztályba jártam – időnként leszbikus „orgiákat” szerveztünk, amiből, természetesen, én sem maradhattam ki. Gyakran visszahallottam azt is, hogy nagyképű vagyok és öntelt, lenézem az embereket, okosabbnak hiszem magam, mint ők. Túl nagy a szám, sokat beszélek, és mindenről véleményem van. Legkellemetlenebb találkozásom a pletykával már a megtérési időszakom kezdetén volt, amikor egy ritka kínos sztoriba keveredtem bele és a múltamra való tekintettel egyértelmű volt szinte mindenki számára, hogy ez csakis tőlem származhatott. Azóta sem tudom, hogy az érintettek előtt tisztázódott-e ritka ártatlanságom, ez kivételesen olyan helyzet volt, amit még a naplómba sem mertem volna leírni.

Igazán sajnálom, hogy még soha nem hallottam olyan pletykákat magamról, hogy milyen szép lennék, vagy milyen bájos, de gondolom, ez azért van, mert pletyka esetében nem elég simán a valótlanság, kell egy csipet rosszindulat is.

Legutóbb hasonló módszerrel megtudtam, hogy jártam valakivel, aki történetesen egy nagyon közeli és kedves barátom, még viszonyunk sem volt soha, mosolyogtunk rajta egy keveset. Voltam már terhes és eljegyezve is, és ezek csak azok a szinte ártalmatlan hírek, amikről nekem tudomásom van.

Labdát nem indítok, de arra igazán kíváncsi vagyok, hogy volt-e másnak is ilyen tapasztalata a pletykával, ahol ő volt az áldozat, még ha nem is volt az annyira rosszindulatú, vagy csak én voltam ilyen naiv a saját kitárgyalhatatlanságomról?

70. bejegyzés a nem szex blogról

Edótól kaptam a labdát, mit szólnék, ha már nincs szexblogom. Továbbpasszolom nandyolnak, rékának, nellinek, aztán garatnak, tempetőfinek, nándikának.

A. nem tudja, milyen a transzilván szex-kultúra, környezetében lefolytatott összes beszélgetés a szexről, bármilyen tág értelemben, annyi ellentmondásos eredményhez vezetett, önmagában és partnereiben, hogy nem merné e térség szexualitáshoz való viszonyát prűdnek, vagy felszabadultnak nevezni.
B. körbehalmozta magát erotikus szépirodalommal, gondolkodása pajzán, játékos és felszabadult, mégis, mindennapi életében inkább görcsös és aggódó.
C. 15 éves korában fedezte fel, hogy a szexnek szaga van, és ez akár kellemes is lehet.
D. kedvenc szexuális pozícióját azzal a partnerével tapasztalta és élvezte, akivel egyébként a szexuális életük sajnos kudarcba fulladt. Legjobb szeretőjével sem sikerült az érzést visszahoznia.
E. minden szexuális élmény alkalmával a két összefonódó test játékát képzeli el magának olyan erőteljes képi világban, mely szinte kivétel nélkül gyönyörhöz juttatja.
F. különösen élvezi a szerelmeskedés után nedves, síkos, kevert váladékú testek érintését.
G. elméletben nyitott minden szexuális újdonság iránt, de élesben újabb és újabb kifogásokat talál, hogy megakadályozza őket.
H. úgy gondolja, hogy a szerelemben (szexben) nincs törvény és semmi nem túlságosan olyan, ha mindkét, vagy mindtöbb félnek jó.
I. könyvben és filmben szereti a szenvedélyes szerelmet, a Juliette Binoche – Jeremy Irons féle kitekert egymásnak esést, saját kapcsolataiban mégis az a legkedvesebb neki, ha a párja erősen tartja a tarkóját, a hajába túrva, amikor megcsókolja.
J. férfi létére megerőszakolva érezte magát egy alkalommal, mégha akarta is a dolgot, az eredmény távol állt az elképzeléseitől.
K. nem bírja elképzelni milyen az az elsöprő vágy, amikor ösztönből és kémiából lefekszel valakivel, neki ráhangolódás kell, játék, izgalom, ízlelgetés, tapogatózás.
L. akkor is szereti a szexet, ha nem vezet orgazmushoz, kielégítőnek és megszépítőnek találja, ha meztelen mellbimbói társa forró testéhez érnek.
M. állandóan elhagyja a dolgait, a férfiak az életében többször mondták, hogy bárcsak a fejét veszítené el egyszer. Nem tud nem racionálisan viszonyulni a szerelmeskedéshez sem.
N. vágyik egy homoszexuális kapcsolat kipróbálására, de még nem találkozott azzal a személlyel, akivel valóban nekifogna, és nem is hiszi, hogy transzilván környezetében lenne mersze próbálkozni.
O. döbbenten tekintett arra a filmre, melyben a középiskola tanulóinak jelentős százaléka szifiliszben szenvedett, mert a tini szex kipróbálása kötelező ismertetője volt a felvilágosult gyermeknek.
P. meglepetten vette tudomásul, hogy Nyugat-Európai társadalmakban elterjedtebb az anális szex, mert egy módja a terhesség mentes közösülésnek, és a Kelet-Európai társadalmakban nyitottabban van kezelve az orális szex.
R. úgy gondolja, hogy ha társaságban szexről beszél, akkor az csak addig elfogadható, amíg poén szinten kezeli a témát, kevés az az ember, akivel szűk körben, társasági szinten is lehet erről beszélni.
S. szerint a férfiak nevetésében benne van az elélvezéskor kiadott hang is, pusztán a kacagásból következtetni lehet az ágyjáték hangjaira is.
Sz. minden külső oktatás mellett azt tartja igazán fontosnak, hogy olyan kiegyensúlyozottan szexelj, amiben nem számítanak tabuk, szokások, tanítások, elvárások, adakozások, mohóságok, legyen tisztulás, kis halál.
T. egy gombostűben is megtalálja az erotikus vonatkozást, fantáziája bármitől elszabadul.
U. mélyen megsértődött, mikor egy barátja a szülei esetleges szeretőiről érdeklődött, szerinte az teljesen elképzelhetetlen, hogy az Ő szüleinek esetleg más is létezzen az életében, mint hites párjuk.
V. szerint, aki nagyon sokat beszél a szexről, az talán nem is csinálja, beszéddel pótolja a hiányt.
Z. szeretne javítani saját szexuális életén, de önismereti folyamatának még nincs azon a szintjén, hogy világosan látná a megoldásokat.
Én pedig mindegyikben benne vagyok egy kicsit.

69. bejegyzés az átverésről

Történt a hétvégén, hogy elindultam péntek reggel 10 órakor Kolozsvárról Szentgyörgyre, hogy délután 6 órára megérkezzek a pasim bemutatójára.

Történt továbbá, hogy reggel 10-től sikerült délután fél 3ig megérkezni Vásárhelyre, hóviharból adódóan.

Történt, hogy 3 órakor, amikor még mindig próbáltunk Vásárhelyről kievickélni, világossá vált számomra, hogy nem érek el 6-ra Szentgyörgyre.

Történt, hogy megpróbáltam felhívni a színész pasimat, hogy már megbocsásson, de a bemutatóra nem érek oda.

Történt, hogy a telefonra nem válaszolt, de ugyanebben az időben egy másik telefonálónak a szintén színész pasija ugyanabból a városból viszont válaszolt a telefonra.

Történt, hogy a telefonbeszélgetés mellettem zajlott és élőben végignézhettem, amint a telefonáló elsápad és rémülten rám tekint, suttogva közben, hogy nem tudok semmit.

Történt, hogy közben boggá merevedett gyomorral felhívtam újra a kedvest, hogy hamar kiderüljön, felhasadt a szemhéja próbán, sürgősségén van, nem fog meghalni, de a bemutató elmarad.

Történt ezután, hogy sikerült este fél 10-kor befutni Szentgyörgyre, úgy, hogy közben sehol nem álltam meg, apukák, autók, kollegák és vonatok segítették utamat, amely 11 és fél óráig tartott Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre, pénteken.

Történt, hogy szombaton édesanyám szomorúan mondja, azt hiszi átverték, de nem tud ellene tenni.

Történt ugyanis, hogy édesanyám kedves, hitét és bizalmát (persze nem ilyen melodramatikusan) fektette Frunda György szenátor úrba, hisz az úr értelmes, jó megjelenésű, jól beszél románul, angolul, méltó képviselője lehet a megfogyott bár, de annál számottevőbb erdélyi magyarságnak egy olyan rendkívül fontos intézményben, mint az Európai Parlament.

Történt, hogy édesanyám és még egy nagyon közeli barát édesapja úgy érezte, állampolgári, de persze elsősorban magyar emberi kötelessége egy ilyen kiváló tulajdonságokkal megáldott képviselőjelöltre adnia a voksát, felvállalva ugyanakkor, hogy esetleg a háttérben meghúzódó szervezet nem is számítana annyira és egyéni szavazókörzetben is Frunda urat választanák maguknak. Mint képviselő, igaz-e?

Történt, hogy alig néhány nappal a képviselőjelölt nagyszerű szereplése után, fenn említett meggondolta magát, mert hirtelen, deus ex machina, olyan szerepet kínálnak neki Európában, amelyet visszautasítani balgaságra utalna.

Történt, hogy az Európa Tanács nem lett annak idején és ma sem az Európai Unió egyik intézménye és mint ilyen, elsősorban nem az Európai Unió állampolgárainak direkt képviseletével foglalkozik (ahogyan azt az EP teszi...), egy nagyszerű elvekre épülő nemzetközi szervezet, mely főként egész Európát, de nem csak (47 tagállam), érintő emberjogi és kulturális kérdésekkel foglalkozik, és céljai a következők: emberi jogok védelme, pluralista demokráciák és jogállamiság védelme, Európai kulturális identitás és sokszínűség népszerűsítése, az Európai társadalmat érő kihívásokra való válasz találás, ezek a kihívások: kisebbségekkel szembeni diszkrimináció, xenofóbia, klónozás, intolerancia, terrorizmus, ember-kereskedelem, szervezett bűnözés és korrupció, virtuális bűnözés, gyerekek elleni erőszak, demokratikus stabilitás megerősítése Európában.

Történt, hogy miután Frunda György a következő pozíciókat már betöltötte, illetve tölti még mindig: az Emberjogi, Vallási és Kisebbségügyi Bizottság elnöke, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése Román Parlamenti Küldöttségének elnöke, az Európa Tanács Monitoring Bizottságának elnöke, az Európa Tanács Jogi Bizottságának tagja, úgy érzi, hogy ez a hirtelen jött, valóban nagyszerű ajánlat, hogy végre elnök lehet, olyannyira csábító, hogy le kell mondania első helyéről az EP választási listán.

Történt, hogy olvasom egy cikkben, hogy a döntés természetesen azon szervezet által is támogatva van, amelynek ő is tagja: “ez pedig túl fontos pozíció, semhogy az RMDSZ elutasítsa”.

Történt, hogy olvasom egy barátom írását, miszerint „Nem hazudott senki. Frunda a választások után tudta meg, hogy felajánlották neki az Európa Tanács jogi- és emberjogi bizottságának az elnöki tisztségét.” És ha egy kicsit tájékozottabb lennék „európai politikában pontosan” tudnám, „hogy ez milyen egy fontos pozíció”.

Történt, hogy miután anyukám megkérdezte, hogy akkor ő most hogy érezze magát, mert a többiek nem voltak épp annyira bizalomgerjesztők (bár egy rossz szava sem lenne rájuk), ellenben most már az sem képviseli őt, akiben bízott, de visszaszívni nem tudja a szavazatát, mondom neki, hogy ha egy kicsit tájékozottabb lenne az európai politikában, akkor pontosan tudná, hogy mennyivel jobban járt így, hogy mondjuk „becsapták”, mert ez valójában az ő érdekeit szolgálja.

Történt, hogy nem mondtam neki, amíg az előbb említett írást el nem olvastam.

Történt, hogy eszembe jut a helyzetről a világirodalom egyik remeke, melyben nemes egyszerűséggel hangzik el a mondat, miszerint a mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Az Európa Tanácsba.

Történt, hogy olvastam még egyéb visszatetsző dolgot a szabad sajtóról és az Alapítványról, de azoknak itt nincs relevanciájuk.

Történt, hogy mire az írást befejeztem, elment az étvágyam, de ezzel a problémával csakúgy nekem kell megküzdeni, mint kedves édesanyámnak a szavazata kérdezése nélküli átdelegálásával.

68. bejegyzés a felelősségről

Nem tudom eldönteni, hogy jogos-e, vagy indokolt-e a meglepetésem a transindexen megjelent felszólításon, vagy levélen, vagy bármi is legyen az, amit alá lehet írni, mintegy támogatásképpen.

Elsősorban az lepett meg, hogy eleinte azt hittem, csak egy normál felszólítás arra vonatkozóan, hogy állampolgári kötelességünk, de legalábbis jogunk elmenni szavazni, ha már ilyen demokratikus országban élünk és véleményt formálhatunk. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ez nem általában az állampolgári minőségünknek szól, hanem elsősorban, vagy csak kizárólag a romániai magyar státusunknak, ami – számomra legalábbis - kezd időnként unalmassá válni. Ne is beszéljünk a kisebbségi létbe való szomorú beletörődésről.

A levélke (most már így hívom) felhívja a figyelmet, hogy a hathatós romániai magyar képviselet kéne megvalósuljon, ami továbbmutat a napi politikai játék megnyerésén. Nekem, személyesen, vannak efelől kétségeim, de ez egy másik beszélgetés témája. Az is említésre kerül, hogy a meg nem egyezés fölötti szomorúságunkban esetleg nem megyünk szavazni, talán tanácstalanok vagyunk. Ami egy kissé ironikus, tekintve, hogy mostanig az volt a probléma, hogy egy magyar képviseleti szervezet van monopol helyzetben és nincs választási lehetőség, most lett alternatíva, de ugyanúgy nincs választási lehetőség.

Következik aztán a legizgalmasabb része a levélkének: „Ezért arra biztatlak, ne maradj távol az urnáktól, és voksolj lelkiismereted szerint a romániai magyar jelöltekre.” Akárhogy olvasom, rendületlenül groteszk marad számomra a lelkiismeret szerinti szavazás és romániai magyar jelöltekre kifejezések egy mondatban való említése. Még pontosabban, nem tetszik, hogy a lelkiismereti döntésemet határok közé helyezik. Lehet, hogy akkor az már nem lelkiismeretem szerint történik. Vagy hogy is van ez?

Az is meglepett, hogy nincs feltűntetve, hogy ki kezdeményezi. Itt, persze, a saját tudatlanságom is közrejátszik, mert nem tudom, hogyan szokta a trindex feltüntetni, ha nem saját cikkje, vagy kezdeményezése kerül fel, szokta-e egyáltalán ezt megemlíteni, vagy ugyanúgy megy, mint a többi cikk. Amennyiben másképp jelenik meg egy transindex cikk és egy külső forrásból érkező anyag, akkor ez úgy tűnik, mintha trindex kezdeményezés lenne, és akkor meg azért vagyok meglepődve, hogy ilyesmit kezdeményez. Merthogy én pont a lazasága és a klassz kezdeményezései miatt szeretem a transindexet. És ez se nem laza, se nem klassz. Ha meg ez egy fizetett, (talán) kampány levélke (függetlenül a hovatartozásától), akkor meg az a meglepő, hogy nincs feltűntetve, ki kezdeményezi.

Egyszóval, több dolog is visszás nekem ebben levélkében.

UI: 69 - es számú bejegyzésnek irhattam volna valami pikánsabbról is

67. bejegyzés a romákról

Felvállalva a műveletlen, rasszista, xenofób ember vádját, van egy kérdésem.

Létezik-e olyan szervezet bárhol a világon, amely az elmúlt 15 évben sikeresen lefutatott egy olyan projektet, melynek eredményeképpen 100 vállaltan roma nemzetiségű egyén kiköltözött a putriból, elkezdett iskolába járni, vagy képzésre, akár 8 osztály erejéig is, rendszeresen mosakodott, bármilyen szegényesen is akár, de tisztán öltözködött (gondolok itt a gyakran kellemetlen szagokra), elkezdett dolgozni és eképp leszokott a kéregetésről.

A kérdésem oka az a szégyenteljes tudatlanságom, hogy nem látom, hogyan kell a romákat integrálni. Nem azokra a roma szervezetekre gondolok, akik egyébként is, maguktól is változni és változtatni szeretnének (van ilyen ismerősöm és szinte munkatársam), hanem arra a jellemző többségre, amelytől a társadalom elfordul. Teljesen egyetértek, hogy nem szabad őket kiutasítani, sivatagba küldeni, emberek, jogaik és érzéseik vannak. Épp emiatt támogatnám maximálisan a romák szociális integrációját. Csak lássam hogyan működik. Hogyan működött eddig és milyen eredményt tudnak felmutatni azok, akik ezzel foglalkoztak.

Előre is köszönöm a válaszokat.

66. rém hosszú bejegyzés az olasz-román botrány margójára

Napok óta konkrétan foglalkoztat ez az olasz téma, sok szempontból is. Egyrészt az Európai Unióban elfoglalt helyünk szempontjából, aztán a román állampolgárság szempontjából, aztán a külföldi vendégmunka szempontjából, majd a romániai román hozzáállás és a romániai magyar hozzáállás és egy cikk elolvasása óta a romániai roma hozzáállás szempontjából.

Románia szempontjából, én alapvetően pro Európa beállítottságú vagyok. Nem hiszem, hogy az Európai Unió a válasz és a jólétünk egyetlen biztosítéka, azt sem hiszem, hogy akkora nagy összefogó, közös érdekeken és hagyományokon alapuló közösségről lenne szó, amelynek föltétlenül tagja kell lenni, de azt hiszem, hogy egy ilyen mentalitású ország, amiben élünk (elnézést kérek minden, magát különbnek érző állampolgártól, amiért itt nyilvánosan az összes állampolgárt egy kalap alatt kezelem) nem fog megváltozni, csak ha rá van kényszerítve. Régebb mélyen hittem az elmagyarázzuk, megmondjuk, kielemezzük és akkor majd megérti elméletben, mely szerint ez az ország is valahogy csak előrelép a civilizációs létrán (nem dobigálunk banánhéjat az utcára, nem rázzuk a terítőt a szomszéd erkélyére, nem köpünk az utcára és tusolunk mindennap – ld/hd. Guerrilla reklám), ha nem is most, akkor majd az ükunokáink idejére. Az enyhe diktatúra-pártiságom ebben a témában hasonló ahhoz a, manapság mélyen elítélt és nagyon megvetett elmélethez, miszerint nem lesz a gyermek lelkileg sérült, felnőttkorában őrült pszichopata gyilkos, mert kapott 5 évesen két nyaklevest hazugságért. Lévén, hogy a gyermeknek egyelőre nincsenek társadalmi mintái, nincs, amit a hazugságon magyarázni, mert nincs mivel asszociálnia (nem gyermekpszichológiai elemzést tartok, mert cseppet sem értek hozzá, csak az analógia kedvéért használom). Ugyanígy, egy ilyen rendszerre és mentalitásra beállt országban talán vissza lehetne szorítani a lopást, ha a tolvajoknak levágnák a kezét. Nem hiszem, hogy meg kell értenie, hogy a lopás rossz, mert kárt okoz másban. Nem is érdekel, hogy a tolvaj megérti-e, hogy miért vágták le a kezét. Amennyiben ez azt az eredményt hozza, hogy a gyermeke nem fog lopni, mert fél a kézlevágástól és az unokája nem fog lopni, mert megtanulta, hogy az rossz és az ükunokája talán már egy egész erkölcsi körítést tud felhasználni a lopás elleni indoklásban, akkor az eredmény el lett érve. Ebből a szempontból fontosnak tartom, hogy beléptünk az Unióban, még ha egyes vélemények szerint ez az Unió halálát is jelentené.

A belépésünket követő néhány hónapban számomra elég világossá vált, hogy csak elméletben lettünk megszavazva, a gyakorlati következményei ennek a csatlakozásnak nem épp a létező tagállamok dédelgetett vágyálma. Mindamellett, hogy sokszorosan elhangzott mennyit nyer az Unió – és eképp a tagállamok – Románia csatlakozásából (hanem nem vettek volna fel, nyilván), gyakran rémisztgették a brit kisgyermeket elalvás előtt, hogy ha nem viselkednek jól, majd jön a román vendégmunkás és jól beijeszt nekik.

A román állampolgárokkal szembeni fenntartás több évre visszamutató probléma. Nem csak a bécsi hattyúevészetre gondolok, hisz ez extrém példa, hanem az összromán (állampolgári szinten) magatartásra, amely a legtöbb helyen meghatároz bennünket (pl. Amsterdami reptéren a leghangosabb és zajosabb sor a legtöbb csomaggal a román repülőre váró sor, vagy bécsi HM-ben vásárló romániai asszonyok kisebb, ám annál feltűnőbb csoportosulása – és ezek csak az én személyes élményeimnek egy része). Tulajdonképpen a lehetőség ott lógott a levegőben, csak valahogyan le kellett rá csapni. Amikor nagyon összeesküvés elmélet hangulatomban vagyok, akkor nem tartom kizártnak, hogy semmilyen román állampolgárnak konkrétan nem volt köze ehhez a gyilkossághoz, csak kellett valami kellően nyomós botrány, amivel legalizálni lehessen a kiutasítást. Amikor nem vagyok ilyen hangulatomban, akkor feszülten figyelem a híreket, írásokat a témában, hadd lám, hogy látja ezt a két ország politikai elitje és hogyan látja ezt a két ország egyszeri népe.

Băsescu nyilatkozatát láttam a TV-ben, felvállalta a bűnösséget, ami még be sincs bizonyítva (amennyiben itt követeljük az ártatlanság vélelmét, úgy a Traian Remeş és a Nagy Zsolt esetében is követelhettük volna), jól beolvasott a kormánynak, felelőssé tette őket amiért nincs intézményes megoldás találva a külföldi (nem is használatos ez a kifejezés az Unió területén) vendégmunkások követésére és egyáltalán figyelembe vételére. Aztán ott van a külügyminiszter, aki megígérte, hogy gyorsan létrehoz minden intézményt, extra konzulátusok lesznek Olaszországban, bocsánatot kér a mulasztásért és egyáltalán beindul. Aztán ott van az olasz politikai elit, aki a romániai kérésnek eleget téve kedvesen megígérte, hogy igyekszik visszaszorítani a xenofóbiát az országba, erre buzdítja a médiát is, elismeri, hogy Olaszország is nyer a Romániából érkező vendégmunkásokból, és egyáltalán. Mindenki igyekszik helyreállítani a diplomáciai kapcsolatokat, nem jó ez Olaszországnak, nem jó ez Romániának és nem jó az Európai Uniónak sem.

Ezzel egyidőben azonban az istenadta testvér népek mindkét oldala is reagál. Mert mégiscsak egy román állampolgár (de hangsúlyozottan roma nemzetiségű) meggyilkolt egy olasz nőt, aki sokaknak barátja, családtagja volt. Megjelennek a blogok, személyes hangvételű újságcikkek, tárgyalni kezdik, hogy mitől roma valaki, talk-showk és egyéb jellegű nyilatkozatok születnek a témában.

Számomra egy kissé döbbenetes volt, hogy azokból a blogokból, amiket olvasok (2o-5o között) kizárólag Nelli (tőle származnak az ide belinkelt írások) szentelt ennek figyelmet (később felfedeztem a Palackba zárt üzeneteket is, de azzal nem tudtam azonosulni). Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a romániai magyar köztudatban ez a probléma nem érint minket? Annyira magabiztosak vagyunk ebben az öncímkézésben, hogy mi nem vagyunk románok, hogy úgy gondoljuk, ez másnak is olyan egyértelmű? Vagy csak én kerítek nagy feneket a dolognak? Lehet, hogy ez igazán nem is botrány és nem kéne odafigyeljünk arra, hogy valahol messze kiutasítják a mi országunk állampolgárait egy Közösségi területről, hogy ez a történet lovat ad más olyan ország alá is, amelyik nem akarta és mégis kapta a vendégmunkásainkat (ld. Nagy Britannia)? És, hogy ez azzal jár, hogy bárhova megyek kirándulni, mint a skarlát betűt hordozom magamon, hogy az én fajtám egy más ország állampolgárait gyilkolássza? Persze, hogy nem a más országon van a lényeg. Ahogy olvastam egy írásban, ha egy olasz állampolgár megöl egy másik olasz állampolgárt, akkor ez meg van említve egy apróbetűs mondatban. Ha egy más ország állampolgára megöl egy olasz állampolgárt, az nemzetközi botrány. Persze, hogy ez nem igazságos, nekem sem tetszik. De, ez mit sem változtat a tényen, hogy ahányszor egy Uniós ország területén fel kell vállalnom a származási országom, annyiszor fogok ellenségeskedésbe, rossz bánásmódba ütközni. Mint ahogy ütköztem eddig is.

Elhangzott az is többször, hogy milyen silányul kezelik (pl. jelen esetben) az olaszok a romániai vendégmunkásokat (itt most kizárólag az illegálisan ott tartózkodókra gondolok). Nekem meg mind az jut eszembe, hogy kötelező ez? Kötelez valaki arra embereket, hogy illegálisan dolgozzon bárhol is? Fenn említett írás azt mondja, hogy a rém bürokratikus rendszere az olaszországi munkavállalásnak szinte taszítja az illegalitásba az embereket. S akkor rendületlenül kell ott maradni és vállalni minden ezzel járó következményt?

Nem ragozom tovább, hisz kimeríthetetlen téma, és egyébként sem tudom a válaszokat a saját kérdéseimre, meg aztán irtó hosszúra is sikerült. Így, hajlandó vagyok a nagyon régi államvizsga cselhez folyamodni, hogy aki idáig eljutott az olvasásban, az kap tőlem egy nyalókát ajándékba.