73. bejegyzés a könyvekről

Kaptam én is labdát, tulajdonképpen több helyről is, arra vonatkozóan, hogy...., valójában nem is tudom mire vonatkozóan, úgyhogy X után szabadon azt írom le, hogy hirtelen mely könyvek jutnak eszembe, ha az elmúlt év különlegesebb irodalmi élményeire gondolok.

Első helyen szerepel Salman Rushdie-tól a Sátáni versek, az nekem az év kihívása volt, még mindig nem fejeztem be, mert közben pihennem kell, teljesen lenyűgöz, elbűvöl.

A többi nincs sorrendbe téve, és azt hiszem már rég el kellett volna olvasnom őket, de valahogy így alakult.

Umberto Eco: A Foucault inga (csak ráerősített az egyébként is megszállottsággá növekvő összeesküvés elmélet vonzalmamra)

Emil Ajar: Előttem az élet (minden harmadik mondatot ki akartam írni belőle)

Szabó Magda: Für Elise (magyar irodalomból soha szebbet, de igaz, kevés magyar irodalmat olvasok)

Mario Vargas Losa: A város és a kutyák (számomra a legmegkapóbb Losa)

És a Sógunt James Clavell-től csak nem hagyhatom ki, még ha így hat is lesz.

Továbbdobom Gadának, Tihamérnek és TSZnek.

72. bejegyzés a döntés felelősségéről

A párkapcsolatok által okozott illúziók egyik legnagyobbika – és a maga során az egyik legfájdalmasabbika – az a hit, hogy a meghozott döntések közösen születnek. Legártatlanabb példája az öltözködés, ahol együtt eldöntitek, hogy a barna ing talál a fehér szoknyához/nadrághoz, és legkegyetlenebb megnyilvánulása a kapcsolat megszakítása, amely kivétel nélkül egy ember döntése, még a közös megegyezések és egyéb szóvirágok ellenére is.

Legkegyetlenebb azért, mert minden apró jel ellenére itt bizonyosodik be, hogy egy döntést nem lehet közösen meghozni, valakinek ki kell találni, és valakinek végszót kell mondani, és hiába a sok megbeszélés és elemzés és tárgyalás, a végén csak felelősséget kell valakinek vállalni. És amikor kihúzzák a talajt a lábad alól, vagy csak neked tűnik úgy, akkor nem csak az egyedüllét okozta fájdalommal kell szembenézni, hanem, hogy valaki más döntött és abból a döntésből téged kizárt. Hogy foggal-körömmel kapaszkodnál bele, ezeregy apró dolog jut eszedbe, amit másképp csinálnál, ha visszafordíthatnád az időt, úgy érzed megelőzhetted volna, felismerhetted volna, beleszólhattál volna, de persze nem tehetted, mert nem a te döntésed és mint ilyen, felelősséget sem vállalhatsz érte. Csak forogsz a farkad körül, mert nincsen más opciód, nincsen ha-val kezdődő mondat, nincs megmásítási lehetőség és a tehetetlen belenyugváson kívül semmi egyéb nem marad.

És ha a döntés megmásítható? Ha nem is igazi, csak egy szófordulat, ami kicsúszik a szádon? Csak egy lehetséges opció, de persze, nem kell ragaszkodni hozzá? De hát nem lehet nem ragaszkodni hozzá, mert kicsúszott a szádon, mert abban a pillanatban felelősséget vállaltál érte, és ugyanúgy egyedül hoztad meg, mint az összes többit, a barna inget a fehér szoknyával. Mekkora űr marad a másikban ezután? Keresni kezdi a saját szerepét bennetek, vagy csak belenyugszik? Elfogadja, mint egyetlen lehetséges opciót és apránként szoktatja magát hozzá? Tiltakozik, és cserébe még egy rövid időre megkapja a közös döntés illúzióját? Mert a ha-val kezdődő mondatok átalakulnak és ezután szerintem-mel fognak kezdődni, abban a hitben ringatva, hogy számít. Hát hogyne számítana a véleményed ennyi időd után? Hisz a közös konstrukció feljogosít, hogy higgy benne, együtt építették fel a kicsi világotokat, amiben mindenkinek jól meghatározott helye van és ezáltal szerepköre. Csakhogy arra nincs recept, hogy mi történik, ha valaki kilép a szerepéből, és úgy dönt, egyedül, hogy ezután más helyet talál magának. A konstrukció, persze, életben marad, közös döntés, hogy ragaszkodtok hozzá, de ez már inkább a belekapaszkodás érzése, az elmúlás megelőzése, hogy ne kelljen később ha-val kezdődő mondatokkal marcangold magad. Mert mindent megteszel és ő is mindent megtesz és végre megint egyenesben vagytok, átbeszéltétek és minden lehetséges opcióra gondoltatok. Csak arra nem, hogy a legkegyetlenebb őszinteséggel elmondjátok, ami bennetek lezajlik, mert ahhoz erő kéne, olyanért is felelősséget kéne vállalni, ami nem tartozik bele a szerepkörbe, ki kéne mondani a megfoghatatlan dolgokat, nem lehetne azzal védekezni, hogy nem tudom megfogalmazni, mert ez bennem olyan mélyen és zavarosan zajlik, hogy szavakba nem önthetem. És szavakba nem öntöd, de a gondolat ott motoszkál továbbra is, és pont akkor fog előtörni, amikor döntést hozol egyedül, amikor felkészületlenül éred a másikat, mert a szavakban nem önthető, bennem zajló mély érzések azért mégiscsak kimondhatók és megfogalmazhatók, de már csak akkor, amikor a meghozott döntés a hátadnál áll, megvéd minden támadással és fájdalommal szemben, hisz a tied és kapaszkodni lehet bele a végsőkig. Így, persze, nem is olyan kínos, nem is olyan fájdalmas, nem is olyan megerőltető kimondani, mint amikor még csak úgymond zajlik benned és mélyen van és erőszakot kéne elkövess magadon, hogy a tisztesség kedvéért hamarabb megfogalmazd, hogy esélyt adj a megmásításnak. Ha egyáltalán akarsz esélyt adni.

Ajándék a húgomtól. Roppant találó.

71. bejegyzés a pletykáról

Egészen elsőéves korom végéig meg voltam győződve, hogy rólam senki nem pletykál. Nem a feddhetetlenségem okozta ezt a félreképzelődést, hanem, hogy el nem bírtam képzelni azt a helyzetet, ahol bizonyos emberek egy társaságban olyan témáról beszéljenek, amely érinthet engem is és ily módon a társalgás rólam szóljon. Ebben az időszakban pedig pont egy olyan társaságba kerültem bele, és hogy kínlódtam, hogy bekerülhessek, amelyik főként pletykából élt, klikkesített, szűk kis galleryt alkottak, mindenki mindenkiről mindent tudni akart. Mégis, valószínűleg a nagy kínlódás miatt, hogy én is tag legyek, illetve a nagy csodálat miatt, amit irányukban éreztem, eszembe sem jutott, hogy én is terítékre kerülhetek. Sem szerény, sem visszafogott nem voltam soha, így számolnom kellett volna a lehetőséggel, én magam is korlátlanul és gátlástalanul pletykáltam. Gyorsan felfedeztem az ellentmondásokat és az apró gyengeségeket, titkok jutottak a fülembe, amit megfelelő időben, célzatosan szórtam el, mintegy tudatva az érintettel, hogy én tudok arról a dologról. Bizonyos fokú empatikus készségemnek köszönhetően sokan és sokszor bízták rám a titkaikat, én pedig szívesen meghallgattam mindenki mocskát, hogy aztán a saját szubjektív szűrőmön keresztül döntsem el, mit adhatok tovább és mit nem. Nem voltam különösebben közkedvelt személy.

Az első és egyben legpikánsabb találkozásom a rólam szóló pletykákkal akkor volt, mikor egy volt évfolyamtársam elmesélte, hogy úgy tudja, középiskolában – tekintve, hogy egy tiszta lány osztályba jártam – időnként leszbikus „orgiákat” szerveztünk, amiből, természetesen, én sem maradhattam ki. Gyakran visszahallottam azt is, hogy nagyképű vagyok és öntelt, lenézem az embereket, okosabbnak hiszem magam, mint ők. Túl nagy a szám, sokat beszélek, és mindenről véleményem van. Legkellemetlenebb találkozásom a pletykával már a megtérési időszakom kezdetén volt, amikor egy ritka kínos sztoriba keveredtem bele és a múltamra való tekintettel egyértelmű volt szinte mindenki számára, hogy ez csakis tőlem származhatott. Azóta sem tudom, hogy az érintettek előtt tisztázódott-e ritka ártatlanságom, ez kivételesen olyan helyzet volt, amit még a naplómba sem mertem volna leírni.

Igazán sajnálom, hogy még soha nem hallottam olyan pletykákat magamról, hogy milyen szép lennék, vagy milyen bájos, de gondolom, ez azért van, mert pletyka esetében nem elég simán a valótlanság, kell egy csipet rosszindulat is.

Legutóbb hasonló módszerrel megtudtam, hogy jártam valakivel, aki történetesen egy nagyon közeli és kedves barátom, még viszonyunk sem volt soha, mosolyogtunk rajta egy keveset. Voltam már terhes és eljegyezve is, és ezek csak azok a szinte ártalmatlan hírek, amikről nekem tudomásom van.

Labdát nem indítok, de arra igazán kíváncsi vagyok, hogy volt-e másnak is ilyen tapasztalata a pletykával, ahol ő volt az áldozat, még ha nem is volt az annyira rosszindulatú, vagy csak én voltam ilyen naiv a saját kitárgyalhatatlanságomról?

70. bejegyzés a nem szex blogról

Edótól kaptam a labdát, mit szólnék, ha már nincs szexblogom. Továbbpasszolom nandyolnak, rékának, nellinek, aztán garatnak, tempetőfinek, nándikának.

A. nem tudja, milyen a transzilván szex-kultúra, környezetében lefolytatott összes beszélgetés a szexről, bármilyen tág értelemben, annyi ellentmondásos eredményhez vezetett, önmagában és partnereiben, hogy nem merné e térség szexualitáshoz való viszonyát prűdnek, vagy felszabadultnak nevezni.
B. körbehalmozta magát erotikus szépirodalommal, gondolkodása pajzán, játékos és felszabadult, mégis, mindennapi életében inkább görcsös és aggódó.
C. 15 éves korában fedezte fel, hogy a szexnek szaga van, és ez akár kellemes is lehet.
D. kedvenc szexuális pozícióját azzal a partnerével tapasztalta és élvezte, akivel egyébként a szexuális életük sajnos kudarcba fulladt. Legjobb szeretőjével sem sikerült az érzést visszahoznia.
E. minden szexuális élmény alkalmával a két összefonódó test játékát képzeli el magának olyan erőteljes képi világban, mely szinte kivétel nélkül gyönyörhöz juttatja.
F. különösen élvezi a szerelmeskedés után nedves, síkos, kevert váladékú testek érintését.
G. elméletben nyitott minden szexuális újdonság iránt, de élesben újabb és újabb kifogásokat talál, hogy megakadályozza őket.
H. úgy gondolja, hogy a szerelemben (szexben) nincs törvény és semmi nem túlságosan olyan, ha mindkét, vagy mindtöbb félnek jó.
I. könyvben és filmben szereti a szenvedélyes szerelmet, a Juliette Binoche – Jeremy Irons féle kitekert egymásnak esést, saját kapcsolataiban mégis az a legkedvesebb neki, ha a párja erősen tartja a tarkóját, a hajába túrva, amikor megcsókolja.
J. férfi létére megerőszakolva érezte magát egy alkalommal, mégha akarta is a dolgot, az eredmény távol állt az elképzeléseitől.
K. nem bírja elképzelni milyen az az elsöprő vágy, amikor ösztönből és kémiából lefekszel valakivel, neki ráhangolódás kell, játék, izgalom, ízlelgetés, tapogatózás.
L. akkor is szereti a szexet, ha nem vezet orgazmushoz, kielégítőnek és megszépítőnek találja, ha meztelen mellbimbói társa forró testéhez érnek.
M. állandóan elhagyja a dolgait, a férfiak az életében többször mondták, hogy bárcsak a fejét veszítené el egyszer. Nem tud nem racionálisan viszonyulni a szerelmeskedéshez sem.
N. vágyik egy homoszexuális kapcsolat kipróbálására, de még nem találkozott azzal a személlyel, akivel valóban nekifogna, és nem is hiszi, hogy transzilván környezetében lenne mersze próbálkozni.
O. döbbenten tekintett arra a filmre, melyben a középiskola tanulóinak jelentős százaléka szifiliszben szenvedett, mert a tini szex kipróbálása kötelező ismertetője volt a felvilágosult gyermeknek.
P. meglepetten vette tudomásul, hogy Nyugat-Európai társadalmakban elterjedtebb az anális szex, mert egy módja a terhesség mentes közösülésnek, és a Kelet-Európai társadalmakban nyitottabban van kezelve az orális szex.
R. úgy gondolja, hogy ha társaságban szexről beszél, akkor az csak addig elfogadható, amíg poén szinten kezeli a témát, kevés az az ember, akivel szűk körben, társasági szinten is lehet erről beszélni.
S. szerint a férfiak nevetésében benne van az elélvezéskor kiadott hang is, pusztán a kacagásból következtetni lehet az ágyjáték hangjaira is.
Sz. minden külső oktatás mellett azt tartja igazán fontosnak, hogy olyan kiegyensúlyozottan szexelj, amiben nem számítanak tabuk, szokások, tanítások, elvárások, adakozások, mohóságok, legyen tisztulás, kis halál.
T. egy gombostűben is megtalálja az erotikus vonatkozást, fantáziája bármitől elszabadul.
U. mélyen megsértődött, mikor egy barátja a szülei esetleges szeretőiről érdeklődött, szerinte az teljesen elképzelhetetlen, hogy az Ő szüleinek esetleg más is létezzen az életében, mint hites párjuk.
V. szerint, aki nagyon sokat beszél a szexről, az talán nem is csinálja, beszéddel pótolja a hiányt.
Z. szeretne javítani saját szexuális életén, de önismereti folyamatának még nincs azon a szintjén, hogy világosan látná a megoldásokat.
Én pedig mindegyikben benne vagyok egy kicsit.

69. bejegyzés az átverésről

Történt a hétvégén, hogy elindultam péntek reggel 10 órakor Kolozsvárról Szentgyörgyre, hogy délután 6 órára megérkezzek a pasim bemutatójára.

Történt továbbá, hogy reggel 10-től sikerült délután fél 3ig megérkezni Vásárhelyre, hóviharból adódóan.

Történt, hogy 3 órakor, amikor még mindig próbáltunk Vásárhelyről kievickélni, világossá vált számomra, hogy nem érek el 6-ra Szentgyörgyre.

Történt, hogy megpróbáltam felhívni a színész pasimat, hogy már megbocsásson, de a bemutatóra nem érek oda.

Történt, hogy a telefonra nem válaszolt, de ugyanebben az időben egy másik telefonálónak a szintén színész pasija ugyanabból a városból viszont válaszolt a telefonra.

Történt, hogy a telefonbeszélgetés mellettem zajlott és élőben végignézhettem, amint a telefonáló elsápad és rémülten rám tekint, suttogva közben, hogy nem tudok semmit.

Történt, hogy közben boggá merevedett gyomorral felhívtam újra a kedvest, hogy hamar kiderüljön, felhasadt a szemhéja próbán, sürgősségén van, nem fog meghalni, de a bemutató elmarad.

Történt ezután, hogy sikerült este fél 10-kor befutni Szentgyörgyre, úgy, hogy közben sehol nem álltam meg, apukák, autók, kollegák és vonatok segítették utamat, amely 11 és fél óráig tartott Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre, pénteken.

Történt, hogy szombaton édesanyám szomorúan mondja, azt hiszi átverték, de nem tud ellene tenni.

Történt ugyanis, hogy édesanyám kedves, hitét és bizalmát (persze nem ilyen melodramatikusan) fektette Frunda György szenátor úrba, hisz az úr értelmes, jó megjelenésű, jól beszél románul, angolul, méltó képviselője lehet a megfogyott bár, de annál számottevőbb erdélyi magyarságnak egy olyan rendkívül fontos intézményben, mint az Európai Parlament.

Történt, hogy édesanyám és még egy nagyon közeli barát édesapja úgy érezte, állampolgári, de persze elsősorban magyar emberi kötelessége egy ilyen kiváló tulajdonságokkal megáldott képviselőjelöltre adnia a voksát, felvállalva ugyanakkor, hogy esetleg a háttérben meghúzódó szervezet nem is számítana annyira és egyéni szavazókörzetben is Frunda urat választanák maguknak. Mint képviselő, igaz-e?

Történt, hogy alig néhány nappal a képviselőjelölt nagyszerű szereplése után, fenn említett meggondolta magát, mert hirtelen, deus ex machina, olyan szerepet kínálnak neki Európában, amelyet visszautasítani balgaságra utalna.

Történt, hogy az Európa Tanács nem lett annak idején és ma sem az Európai Unió egyik intézménye és mint ilyen, elsősorban nem az Európai Unió állampolgárainak direkt képviseletével foglalkozik (ahogyan azt az EP teszi...), egy nagyszerű elvekre épülő nemzetközi szervezet, mely főként egész Európát, de nem csak (47 tagállam), érintő emberjogi és kulturális kérdésekkel foglalkozik, és céljai a következők: emberi jogok védelme, pluralista demokráciák és jogállamiság védelme, Európai kulturális identitás és sokszínűség népszerűsítése, az Európai társadalmat érő kihívásokra való válasz találás, ezek a kihívások: kisebbségekkel szembeni diszkrimináció, xenofóbia, klónozás, intolerancia, terrorizmus, ember-kereskedelem, szervezett bűnözés és korrupció, virtuális bűnözés, gyerekek elleni erőszak, demokratikus stabilitás megerősítése Európában.

Történt, hogy miután Frunda György a következő pozíciókat már betöltötte, illetve tölti még mindig: az Emberjogi, Vallási és Kisebbségügyi Bizottság elnöke, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése Román Parlamenti Küldöttségének elnöke, az Európa Tanács Monitoring Bizottságának elnöke, az Európa Tanács Jogi Bizottságának tagja, úgy érzi, hogy ez a hirtelen jött, valóban nagyszerű ajánlat, hogy végre elnök lehet, olyannyira csábító, hogy le kell mondania első helyéről az EP választási listán.

Történt, hogy olvasom egy cikkben, hogy a döntés természetesen azon szervezet által is támogatva van, amelynek ő is tagja: “ez pedig túl fontos pozíció, semhogy az RMDSZ elutasítsa”.

Történt, hogy olvasom egy barátom írását, miszerint „Nem hazudott senki. Frunda a választások után tudta meg, hogy felajánlották neki az Európa Tanács jogi- és emberjogi bizottságának az elnöki tisztségét.” És ha egy kicsit tájékozottabb lennék „európai politikában pontosan” tudnám, „hogy ez milyen egy fontos pozíció”.

Történt, hogy miután anyukám megkérdezte, hogy akkor ő most hogy érezze magát, mert a többiek nem voltak épp annyira bizalomgerjesztők (bár egy rossz szava sem lenne rájuk), ellenben most már az sem képviseli őt, akiben bízott, de visszaszívni nem tudja a szavazatát, mondom neki, hogy ha egy kicsit tájékozottabb lenne az európai politikában, akkor pontosan tudná, hogy mennyivel jobban járt így, hogy mondjuk „becsapták”, mert ez valójában az ő érdekeit szolgálja.

Történt, hogy nem mondtam neki, amíg az előbb említett írást el nem olvastam.

Történt, hogy eszembe jut a helyzetről a világirodalom egyik remeke, melyben nemes egyszerűséggel hangzik el a mondat, miszerint a mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Az Európa Tanácsba.

Történt, hogy olvastam még egyéb visszatetsző dolgot a szabad sajtóról és az Alapítványról, de azoknak itt nincs relevanciájuk.

Történt, hogy mire az írást befejeztem, elment az étvágyam, de ezzel a problémával csakúgy nekem kell megküzdeni, mint kedves édesanyámnak a szavazata kérdezése nélküli átdelegálásával.

68. bejegyzés a felelősségről

Nem tudom eldönteni, hogy jogos-e, vagy indokolt-e a meglepetésem a transindexen megjelent felszólításon, vagy levélen, vagy bármi is legyen az, amit alá lehet írni, mintegy támogatásképpen.

Elsősorban az lepett meg, hogy eleinte azt hittem, csak egy normál felszólítás arra vonatkozóan, hogy állampolgári kötelességünk, de legalábbis jogunk elmenni szavazni, ha már ilyen demokratikus országban élünk és véleményt formálhatunk. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ez nem általában az állampolgári minőségünknek szól, hanem elsősorban, vagy csak kizárólag a romániai magyar státusunknak, ami – számomra legalábbis - kezd időnként unalmassá válni. Ne is beszéljünk a kisebbségi létbe való szomorú beletörődésről.

A levélke (most már így hívom) felhívja a figyelmet, hogy a hathatós romániai magyar képviselet kéne megvalósuljon, ami továbbmutat a napi politikai játék megnyerésén. Nekem, személyesen, vannak efelől kétségeim, de ez egy másik beszélgetés témája. Az is említésre kerül, hogy a meg nem egyezés fölötti szomorúságunkban esetleg nem megyünk szavazni, talán tanácstalanok vagyunk. Ami egy kissé ironikus, tekintve, hogy mostanig az volt a probléma, hogy egy magyar képviseleti szervezet van monopol helyzetben és nincs választási lehetőség, most lett alternatíva, de ugyanúgy nincs választási lehetőség.

Következik aztán a legizgalmasabb része a levélkének: „Ezért arra biztatlak, ne maradj távol az urnáktól, és voksolj lelkiismereted szerint a romániai magyar jelöltekre.” Akárhogy olvasom, rendületlenül groteszk marad számomra a lelkiismeret szerinti szavazás és romániai magyar jelöltekre kifejezések egy mondatban való említése. Még pontosabban, nem tetszik, hogy a lelkiismereti döntésemet határok közé helyezik. Lehet, hogy akkor az már nem lelkiismeretem szerint történik. Vagy hogy is van ez?

Az is meglepett, hogy nincs feltűntetve, hogy ki kezdeményezi. Itt, persze, a saját tudatlanságom is közrejátszik, mert nem tudom, hogyan szokta a trindex feltüntetni, ha nem saját cikkje, vagy kezdeményezése kerül fel, szokta-e egyáltalán ezt megemlíteni, vagy ugyanúgy megy, mint a többi cikk. Amennyiben másképp jelenik meg egy transindex cikk és egy külső forrásból érkező anyag, akkor ez úgy tűnik, mintha trindex kezdeményezés lenne, és akkor meg azért vagyok meglepődve, hogy ilyesmit kezdeményez. Merthogy én pont a lazasága és a klassz kezdeményezései miatt szeretem a transindexet. És ez se nem laza, se nem klassz. Ha meg ez egy fizetett, (talán) kampány levélke (függetlenül a hovatartozásától), akkor meg az a meglepő, hogy nincs feltűntetve, ki kezdeményezi.

Egyszóval, több dolog is visszás nekem ebben levélkében.

UI: 69 - es számú bejegyzésnek irhattam volna valami pikánsabbról is

67. bejegyzés a romákról

Felvállalva a műveletlen, rasszista, xenofób ember vádját, van egy kérdésem.

Létezik-e olyan szervezet bárhol a világon, amely az elmúlt 15 évben sikeresen lefutatott egy olyan projektet, melynek eredményeképpen 100 vállaltan roma nemzetiségű egyén kiköltözött a putriból, elkezdett iskolába járni, vagy képzésre, akár 8 osztály erejéig is, rendszeresen mosakodott, bármilyen szegényesen is akár, de tisztán öltözködött (gondolok itt a gyakran kellemetlen szagokra), elkezdett dolgozni és eképp leszokott a kéregetésről.

A kérdésem oka az a szégyenteljes tudatlanságom, hogy nem látom, hogyan kell a romákat integrálni. Nem azokra a roma szervezetekre gondolok, akik egyébként is, maguktól is változni és változtatni szeretnének (van ilyen ismerősöm és szinte munkatársam), hanem arra a jellemző többségre, amelytől a társadalom elfordul. Teljesen egyetértek, hogy nem szabad őket kiutasítani, sivatagba küldeni, emberek, jogaik és érzéseik vannak. Épp emiatt támogatnám maximálisan a romák szociális integrációját. Csak lássam hogyan működik. Hogyan működött eddig és milyen eredményt tudnak felmutatni azok, akik ezzel foglalkoztak.

Előre is köszönöm a válaszokat.

66. rém hosszú bejegyzés az olasz-román botrány margójára

Napok óta konkrétan foglalkoztat ez az olasz téma, sok szempontból is. Egyrészt az Európai Unióban elfoglalt helyünk szempontjából, aztán a román állampolgárság szempontjából, aztán a külföldi vendégmunka szempontjából, majd a romániai román hozzáállás és a romániai magyar hozzáállás és egy cikk elolvasása óta a romániai roma hozzáállás szempontjából.

Románia szempontjából, én alapvetően pro Európa beállítottságú vagyok. Nem hiszem, hogy az Európai Unió a válasz és a jólétünk egyetlen biztosítéka, azt sem hiszem, hogy akkora nagy összefogó, közös érdekeken és hagyományokon alapuló közösségről lenne szó, amelynek föltétlenül tagja kell lenni, de azt hiszem, hogy egy ilyen mentalitású ország, amiben élünk (elnézést kérek minden, magát különbnek érző állampolgártól, amiért itt nyilvánosan az összes állampolgárt egy kalap alatt kezelem) nem fog megváltozni, csak ha rá van kényszerítve. Régebb mélyen hittem az elmagyarázzuk, megmondjuk, kielemezzük és akkor majd megérti elméletben, mely szerint ez az ország is valahogy csak előrelép a civilizációs létrán (nem dobigálunk banánhéjat az utcára, nem rázzuk a terítőt a szomszéd erkélyére, nem köpünk az utcára és tusolunk mindennap – ld/hd. Guerrilla reklám), ha nem is most, akkor majd az ükunokáink idejére. Az enyhe diktatúra-pártiságom ebben a témában hasonló ahhoz a, manapság mélyen elítélt és nagyon megvetett elmélethez, miszerint nem lesz a gyermek lelkileg sérült, felnőttkorában őrült pszichopata gyilkos, mert kapott 5 évesen két nyaklevest hazugságért. Lévén, hogy a gyermeknek egyelőre nincsenek társadalmi mintái, nincs, amit a hazugságon magyarázni, mert nincs mivel asszociálnia (nem gyermekpszichológiai elemzést tartok, mert cseppet sem értek hozzá, csak az analógia kedvéért használom). Ugyanígy, egy ilyen rendszerre és mentalitásra beállt országban talán vissza lehetne szorítani a lopást, ha a tolvajoknak levágnák a kezét. Nem hiszem, hogy meg kell értenie, hogy a lopás rossz, mert kárt okoz másban. Nem is érdekel, hogy a tolvaj megérti-e, hogy miért vágták le a kezét. Amennyiben ez azt az eredményt hozza, hogy a gyermeke nem fog lopni, mert fél a kézlevágástól és az unokája nem fog lopni, mert megtanulta, hogy az rossz és az ükunokája talán már egy egész erkölcsi körítést tud felhasználni a lopás elleni indoklásban, akkor az eredmény el lett érve. Ebből a szempontból fontosnak tartom, hogy beléptünk az Unióban, még ha egyes vélemények szerint ez az Unió halálát is jelentené.

A belépésünket követő néhány hónapban számomra elég világossá vált, hogy csak elméletben lettünk megszavazva, a gyakorlati következményei ennek a csatlakozásnak nem épp a létező tagállamok dédelgetett vágyálma. Mindamellett, hogy sokszorosan elhangzott mennyit nyer az Unió – és eképp a tagállamok – Románia csatlakozásából (hanem nem vettek volna fel, nyilván), gyakran rémisztgették a brit kisgyermeket elalvás előtt, hogy ha nem viselkednek jól, majd jön a román vendégmunkás és jól beijeszt nekik.

A román állampolgárokkal szembeni fenntartás több évre visszamutató probléma. Nem csak a bécsi hattyúevészetre gondolok, hisz ez extrém példa, hanem az összromán (állampolgári szinten) magatartásra, amely a legtöbb helyen meghatároz bennünket (pl. Amsterdami reptéren a leghangosabb és zajosabb sor a legtöbb csomaggal a román repülőre váró sor, vagy bécsi HM-ben vásárló romániai asszonyok kisebb, ám annál feltűnőbb csoportosulása – és ezek csak az én személyes élményeimnek egy része). Tulajdonképpen a lehetőség ott lógott a levegőben, csak valahogyan le kellett rá csapni. Amikor nagyon összeesküvés elmélet hangulatomban vagyok, akkor nem tartom kizártnak, hogy semmilyen román állampolgárnak konkrétan nem volt köze ehhez a gyilkossághoz, csak kellett valami kellően nyomós botrány, amivel legalizálni lehessen a kiutasítást. Amikor nem vagyok ilyen hangulatomban, akkor feszülten figyelem a híreket, írásokat a témában, hadd lám, hogy látja ezt a két ország politikai elitje és hogyan látja ezt a két ország egyszeri népe.

Băsescu nyilatkozatát láttam a TV-ben, felvállalta a bűnösséget, ami még be sincs bizonyítva (amennyiben itt követeljük az ártatlanság vélelmét, úgy a Traian Remeş és a Nagy Zsolt esetében is követelhettük volna), jól beolvasott a kormánynak, felelőssé tette őket amiért nincs intézményes megoldás találva a külföldi (nem is használatos ez a kifejezés az Unió területén) vendégmunkások követésére és egyáltalán figyelembe vételére. Aztán ott van a külügyminiszter, aki megígérte, hogy gyorsan létrehoz minden intézményt, extra konzulátusok lesznek Olaszországban, bocsánatot kér a mulasztásért és egyáltalán beindul. Aztán ott van az olasz politikai elit, aki a romániai kérésnek eleget téve kedvesen megígérte, hogy igyekszik visszaszorítani a xenofóbiát az országba, erre buzdítja a médiát is, elismeri, hogy Olaszország is nyer a Romániából érkező vendégmunkásokból, és egyáltalán. Mindenki igyekszik helyreállítani a diplomáciai kapcsolatokat, nem jó ez Olaszországnak, nem jó ez Romániának és nem jó az Európai Uniónak sem.

Ezzel egyidőben azonban az istenadta testvér népek mindkét oldala is reagál. Mert mégiscsak egy román állampolgár (de hangsúlyozottan roma nemzetiségű) meggyilkolt egy olasz nőt, aki sokaknak barátja, családtagja volt. Megjelennek a blogok, személyes hangvételű újságcikkek, tárgyalni kezdik, hogy mitől roma valaki, talk-showk és egyéb jellegű nyilatkozatok születnek a témában.

Számomra egy kissé döbbenetes volt, hogy azokból a blogokból, amiket olvasok (2o-5o között) kizárólag Nelli (tőle származnak az ide belinkelt írások) szentelt ennek figyelmet (később felfedeztem a Palackba zárt üzeneteket is, de azzal nem tudtam azonosulni). Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a romániai magyar köztudatban ez a probléma nem érint minket? Annyira magabiztosak vagyunk ebben az öncímkézésben, hogy mi nem vagyunk románok, hogy úgy gondoljuk, ez másnak is olyan egyértelmű? Vagy csak én kerítek nagy feneket a dolognak? Lehet, hogy ez igazán nem is botrány és nem kéne odafigyeljünk arra, hogy valahol messze kiutasítják a mi országunk állampolgárait egy Közösségi területről, hogy ez a történet lovat ad más olyan ország alá is, amelyik nem akarta és mégis kapta a vendégmunkásainkat (ld. Nagy Britannia)? És, hogy ez azzal jár, hogy bárhova megyek kirándulni, mint a skarlát betűt hordozom magamon, hogy az én fajtám egy más ország állampolgárait gyilkolássza? Persze, hogy nem a más országon van a lényeg. Ahogy olvastam egy írásban, ha egy olasz állampolgár megöl egy másik olasz állampolgárt, akkor ez meg van említve egy apróbetűs mondatban. Ha egy más ország állampolgára megöl egy olasz állampolgárt, az nemzetközi botrány. Persze, hogy ez nem igazságos, nekem sem tetszik. De, ez mit sem változtat a tényen, hogy ahányszor egy Uniós ország területén fel kell vállalnom a származási országom, annyiszor fogok ellenségeskedésbe, rossz bánásmódba ütközni. Mint ahogy ütköztem eddig is.

Elhangzott az is többször, hogy milyen silányul kezelik (pl. jelen esetben) az olaszok a romániai vendégmunkásokat (itt most kizárólag az illegálisan ott tartózkodókra gondolok). Nekem meg mind az jut eszembe, hogy kötelező ez? Kötelez valaki arra embereket, hogy illegálisan dolgozzon bárhol is? Fenn említett írás azt mondja, hogy a rém bürokratikus rendszere az olaszországi munkavállalásnak szinte taszítja az illegalitásba az embereket. S akkor rendületlenül kell ott maradni és vállalni minden ezzel járó következményt?

Nem ragozom tovább, hisz kimeríthetetlen téma, és egyébként sem tudom a válaszokat a saját kérdéseimre, meg aztán irtó hosszúra is sikerült. Így, hajlandó vagyok a nagyon régi államvizsga cselhez folyamodni, hogy aki idáig eljutott az olvasásban, az kap tőlem egy nyalókát ajándékba.

65. bejegyzés a cipzárról

Történt, hogy szombat délelőtt, kötözés után, kotorásztam a táskámban és nagy meglepetésemre egy színházjegyre bukkantam, ami aznap estére szólt, még a múlt héten kaptam és teljesen megfeledkeztem róla.

Nem örvendtem túlzottan neki, mert nem volt kedvem színházhoz, ám, amire felébredtem a délutáni beauty-sleep-emből, teljesen megnyugodtam, hogy én ma este színházba megyek, ismerőst nézek és utána még valami baráti kocsmázás is kinézőben van. Miután így fellelkesedtem, azt is eldöntöttem, hogy színháziba vágom magam, ami nem is jellemző rám és nem is elvárt, de a szombat este teljes hangulata megadta a lökést.

Kikészítettem magam cucc-puccba, szoknya, hozzá illő minden féle accessory, kis csat, smink, selyem sálacska, lószar. Előadás előtt 1o perccel meglehetősen idegesen lobogtam ki a házból, még fülemben hangzott a pasim enyhén élces megjegyzése, miszerint milyen színész-feleség lesz belőlem (ha lesz), ha előadás előtt tíz perccel még a város másik végében található lakásban vagyok.

Csodásan beértem, minden olyan szép volt, barátokkal is találkoztam, nem kellett egyedül színházalnom, szinte a levegőben lehetett érezni a tragédiát, de én olyan szépnek és illatosnak éreztem magam, hogy semmi intő jelre nem figyeltem oda. Kabátot leadtam, telefont kikapcsoltam és a gardróbos pultnak támaszkodva diszkréten igyekeztem szoknyám cipzárját megigazítani.

A diszkréció és ál-úrinős magatartás pont addig tartott, míg a szoknyám cipzárja, akiről most szó van, teljes hosszában és széltében szét nem nyílt a hátsómon. Még szerencse, hogy a pultnak támaszkodtam, mert egyrészt nem ájultam el, másrészt onnan nem lehetett látni, hogy az egyébként alulméretezett tenyeremmel igyekszem valahogy eltakarni a többtenyérnyi rést az egyébként túlméretezett fenekemen. Szememben rémület, lelkemben kétség a szoknya és fogyókúrám viszonyát illetően, agyamban fogadalom a farmerek és egyéb közhasznú ruházati cikkek mellett, egyik kezem a csípőmön, a másikkal próbáltam előkaparászni a kabátjegyemet, hogy valakit kérjek meg, vegye ki és adja rám, tekintve én mozgásképtelen vagyok. Persze, a kabát nem lett volna elég, hiszen a hátsóm közepéig nyílt szoknyának elég lett volna két nőies lépés, hogy teljes valójában lehulljon rólam, de utolsó pillanatban eszembe jutott a sálacska, a kis selyem sálacska, ugyanolyan mintázatú, mint a szoknya, amelyet csípőmre köthetek, megakadályozva ezáltal a helyzet továbbsúlyosbodását. Telefonáltam közben a pasimnak is, szépen kértem, kocsma előtt ugorjon még be értem a színházba egy nadrággal, mert azért ez a szoknyás-szoknyátlan állapot sem tartható sokáig. Megérkezett addigra a kabátom is, térdig érő, belül bundás, igazi meleg, téli kabát. Külön élmény volt abban a szűk studiószékben plusz 3o fokban téli kabátban végig ülni az előadást. Szerencsére szinte semmit nem értettem belőle (dramaturg barátnőm szerint ez normális, nem az én értelmi képességeimet minősíti, csak azért mondom), csak a képekben gyönyörködtem, úgyhogy nem kellett később sajnálnom, hogy a kényelmetlen állapot, a nyakamon és homlokomon gyöngyöző veríték miatt, a benedvesedett tenyerem, a plusz tíz kiló súly, a hátamhoz tapadt blúz és a kíváncsi tekintetek miatt nem bírtam eléggé figyelni az előadásra.

Alig másfél órával később átöltöztem, szinte visszanyertem a régi énem és boldogan viharoztam be a kocsmába, ahol hangos röhögés közben fogadtak a többiek, hogy hallották leszakadt rólam a szoknya, ott álltam neglizsében a színház előterében (ez persze nem volt igaz, túloznak).

A jó hangulatom pont addig tartott, amíg az este folyamán, jóval később, egy pisilés alkalmából a nadrág cipzárja is a kezembe maradt, aminek következtében egy este alatt a hátsóm és az elsőm kvittek lettek fedettség szempontjából. Szerencsére, akkor már ez sem zavart, térdig rángattam a blúzt, heherésztem a cipzárral a kezemben, heherésztek mások is, majd hazamentünk.

Ha valakiben az a falcs elképzelés maradt meg rólam, hogy egy rakás szerencsétlenséghez vagyok hasonló, akkor szeretném helyesbíteni a képet, nem, nem vagyok az, jó? és majd írok egy bejegyzést a sikereimről is.

64. bejegyzés a chirurgicáról

Alig másfél hónapja a pasim azzal szórakozott a munkatársaival, hogy másnap nem megy próbálni, mert megy a chirurgicára. A próbafolyamat rendben lejárt, az előadás megvolt, és ennyi késéssel bár, de a pasim mégiscsak eljutott a chirurgicára. Történt mindez péntek délután, amikor az álla alatt keletkezett daganat lassan akkora és olyan piros lett, hogy egy szem-orr-szájfestéssel akár egy részeges alak arca is lehetett volna. Klassz kis fogászati klinikának telefonáltunk, valaki fogadjon már minket, beteg az uram. A klinika tiszta, illatos, muzikális, falain festmények, az orvosok fiatalok, zöld és fehér köpenyben járnak, scholl papucsba bújtatott lábakkal. 5o-kérdéses teszttel kezdődött a vizsgálat, folytatódott a röntgen felvétellel, majd, 3 terem és négy ember után kedvesen eltanácsoltak minket a sürgősségre, ahol arcsebészettel foglalkoznak.

Ekkorra már egy kis izgalom is vegyült a dologba, nem mindennapi életterünk az arcsebészet. Mára már azzá vált, de erről majd később. Kedves maszkos doktor fogadott, majd elküldött engem, mint aggódó asszonyt, vissza a város másik végébe a klinikához, hogy hozzam a röntgen felvételt. Felcapl a klinikára, majd visszacapl a sürgősségre, egy műtétnyi várakozás, majd érkezik Dr. V., a gárdás. Fiatal és sármos, az a fajta, amilyent elképzelsz, amikor hallod a nővérkéket hajkurászó sebészekről szóló legendákat. Gyors eszmecsere kezdődött a kórházi befektetésről és a felelőtlenségről, majd doktor V. mondta, hogy egy diszkrét vágás az egész, kis csöveket behelyeznek a pasim állába, aztán kell járni tisztításra. Rögtön el is küldött a boltba egyhasználatos borotváért, vettünk habot is, titkon örültem ennek, persze, nem mutathattam, mégiscsak aggódó asszony voltam.

Az egész beavatkozás nem tartott 15 percnél tovább, közben olvastam egy kicsit a váróterembe, néztem a többi beteget, mindenkinek az álla alatt volt megvágva, gondolom ez olyan a dokiknál, mint nálam a sörözés, például. Telefonáltam is, barátoknak, családnak, képzeljétek, műtik a pasimat, egy kis nevetős szimpátiát vártam.

„Műtét” közben a pasim megjegyezte a dokinak, halkan, próbálva a hiúságát és egóját leplezni, hogy Ő, ő egy színész, sőt, tulajdonképpen Színész, de doktor V. csak annyit válaszolt neki, hogy felőle akármi is lehet, mert aki ilyen felelőtlen az meg is érdemli a vágást. Anyám szerint nagyon szexi, ha van valami kis vágás, forradás a pasi arcán, vegyítve ezt a színészettel egészen a Scarface-ig jutottunk fantáziálgatásban.

Nyakát, állát borító kötéssel szabadult, becsületszóra, hogy másnap reggel megy kötözésre, de vigyen magával kötszert, mert az nincs. Egész este szenvedtünk és sajnáltattuk magunkat, mint erős férfi, aki nem vállalja fel a fájdalmat, de jól esik a gondoskodás és mint erős asszony, aki mindezen átlát, de úgy tesz mintha mégsem.

Mentünk másnap reggel, ketten, mi a bajban is kitartunk egymás mellett, ismerősként léptünk be a sürgősség ajtaján, de meglepetésünkre más portás és más doki fogadott. Nagyon laza orvos volt, nyitott ajtóval dolgozott, gondolom az átláthatóság miatt, így lépésről, lépésre követhettem a tisztítás folyamatát. Nem mintha kíváncsi lettem volna rá, csak épp úgy alakult, hogy abból a pontból ahol én ültem fix azt a szöget láttam be, amit a pasim sebesült testrésze és dzsuvát felfogó kis tál az álla alatt zárt be. Aztán megpillantottam a dokit, szerintem kifejezett élvezettel vágta bele a csövekbe az injekciós tűt, hogy aztán addig forgassa ott, amíg minden kifolyik és közben folyton szóljon rá a pasimra, hogy ne mind mocorogjon. Gyors művelet volt, amit azzal zárt, hogy másnap reggel vigyen a kötszer mellett gumikesztyűt és fecskendőt is, 1o-est, mert nincs elég az intézményben.

Harmadik nap reggel már vígan sétáltunk a műtő felé, tudtuk, barátaink vannak ott, akikkel néha összejárunk és bár limitált társalgási témák vetődnek fel, azért mégis a mieink. Doktor V.-vel összefutottunk az utcán, régi ismerősként üdvözölt, a portás kedvesen és megértően mosolygott, aztán a maszkos is integetett nekünk, a pongyolás néni épp elhagyta a befektetőt, a tolószékes nénivel váltottunk egy cinkos pillantást, egyszóval otthonos volt az egész. Senki nem volt a váróterembe, kuncogtunk, jól éreztük magunkat, vártuk, hogy befejeződjön a nagyon komoly műtét, ezúttal zárt ajtók mögött, amely már 2o perce tartott.

Hirtelen, azonban, felbuzdult a váróterem élete. Dagadt arcú 1 és dagadt arcú 2 érkeztek, majd egy család gyermekestől, aztán a mentő egy plusz egy sebesülttel, majd a copfos nő, dagadt arcú 3 és dagadt arcú 4. Így ültünk ott és figyeltük az eseményeket. A mentős páciensek természetesen elsőbbséget élveztek, a sáros, vizes (kinn esett az eső), széles, nagydarab rugby játékos fiú és a szerencsétlen külsejű cigány-leánka, akinek folyt a szájából a vér. Rugby játékost kezelésbe vették, majd megérkezett a cigány-leánka anyja, aki hirtelen sírni kezdett és halálra vált arccal közölte az orvossal, gyors egymásutánságban, hogy vérzik a kislány. Kisebb veszekedés alakult ki köztük, mert doktor V. nem szereti a hisztériát és ennek hangot is ad. A váróteremben, minket leszámítva, mindenki megszeppenve hallgatta a vitát, a mellettem ülő dagadt arcú 3 remegő hangon meg is jegyezte, hogy nagyon ideges a domnul doctor. Jóindulatúan mosolyogtam, mondtam neki, ne aggódjon, ilyen stramm férfi ez a doktor V., de a szíve vajból van, mi már harmadik napja járunk ide, jól ismerünk mindenkit, jó orvos ez. Látszólag megnyugodott, a vita is elhalkult, hívták is a pasimat kötözésre. A doktornő szinte sikoltozott örömében, amikor meglátta a kabát zsebeiből előkerülő kötszert, 1o-es fecskendőt, gumikesztyűt, jól dreszált betegek voltunk, csak biztosra megyünk.

Hát itt tartunk most, barátaink visszavárnak minden reggel még 3 napig, azt hiszem, hamarosan közösen fogjuk megülni a fontosabb családi eseményeket is.