65. bejegyzés a cipzárról

Történt, hogy szombat délelőtt, kötözés után, kotorásztam a táskámban és nagy meglepetésemre egy színházjegyre bukkantam, ami aznap estére szólt, még a múlt héten kaptam és teljesen megfeledkeztem róla.

Nem örvendtem túlzottan neki, mert nem volt kedvem színházhoz, ám, amire felébredtem a délutáni beauty-sleep-emből, teljesen megnyugodtam, hogy én ma este színházba megyek, ismerőst nézek és utána még valami baráti kocsmázás is kinézőben van. Miután így fellelkesedtem, azt is eldöntöttem, hogy színháziba vágom magam, ami nem is jellemző rám és nem is elvárt, de a szombat este teljes hangulata megadta a lökést.

Kikészítettem magam cucc-puccba, szoknya, hozzá illő minden féle accessory, kis csat, smink, selyem sálacska, lószar. Előadás előtt 1o perccel meglehetősen idegesen lobogtam ki a házból, még fülemben hangzott a pasim enyhén élces megjegyzése, miszerint milyen színész-feleség lesz belőlem (ha lesz), ha előadás előtt tíz perccel még a város másik végében található lakásban vagyok.

Csodásan beértem, minden olyan szép volt, barátokkal is találkoztam, nem kellett egyedül színházalnom, szinte a levegőben lehetett érezni a tragédiát, de én olyan szépnek és illatosnak éreztem magam, hogy semmi intő jelre nem figyeltem oda. Kabátot leadtam, telefont kikapcsoltam és a gardróbos pultnak támaszkodva diszkréten igyekeztem szoknyám cipzárját megigazítani.

A diszkréció és ál-úrinős magatartás pont addig tartott, míg a szoknyám cipzárja, akiről most szó van, teljes hosszában és széltében szét nem nyílt a hátsómon. Még szerencse, hogy a pultnak támaszkodtam, mert egyrészt nem ájultam el, másrészt onnan nem lehetett látni, hogy az egyébként alulméretezett tenyeremmel igyekszem valahogy eltakarni a többtenyérnyi rést az egyébként túlméretezett fenekemen. Szememben rémület, lelkemben kétség a szoknya és fogyókúrám viszonyát illetően, agyamban fogadalom a farmerek és egyéb közhasznú ruházati cikkek mellett, egyik kezem a csípőmön, a másikkal próbáltam előkaparászni a kabátjegyemet, hogy valakit kérjek meg, vegye ki és adja rám, tekintve én mozgásképtelen vagyok. Persze, a kabát nem lett volna elég, hiszen a hátsóm közepéig nyílt szoknyának elég lett volna két nőies lépés, hogy teljes valójában lehulljon rólam, de utolsó pillanatban eszembe jutott a sálacska, a kis selyem sálacska, ugyanolyan mintázatú, mint a szoknya, amelyet csípőmre köthetek, megakadályozva ezáltal a helyzet továbbsúlyosbodását. Telefonáltam közben a pasimnak is, szépen kértem, kocsma előtt ugorjon még be értem a színházba egy nadrággal, mert azért ez a szoknyás-szoknyátlan állapot sem tartható sokáig. Megérkezett addigra a kabátom is, térdig érő, belül bundás, igazi meleg, téli kabát. Külön élmény volt abban a szűk studiószékben plusz 3o fokban téli kabátban végig ülni az előadást. Szerencsére szinte semmit nem értettem belőle (dramaturg barátnőm szerint ez normális, nem az én értelmi képességeimet minősíti, csak azért mondom), csak a képekben gyönyörködtem, úgyhogy nem kellett később sajnálnom, hogy a kényelmetlen állapot, a nyakamon és homlokomon gyöngyöző veríték miatt, a benedvesedett tenyerem, a plusz tíz kiló súly, a hátamhoz tapadt blúz és a kíváncsi tekintetek miatt nem bírtam eléggé figyelni az előadásra.

Alig másfél órával később átöltöztem, szinte visszanyertem a régi énem és boldogan viharoztam be a kocsmába, ahol hangos röhögés közben fogadtak a többiek, hogy hallották leszakadt rólam a szoknya, ott álltam neglizsében a színház előterében (ez persze nem volt igaz, túloznak).

A jó hangulatom pont addig tartott, amíg az este folyamán, jóval később, egy pisilés alkalmából a nadrág cipzárja is a kezembe maradt, aminek következtében egy este alatt a hátsóm és az elsőm kvittek lettek fedettség szempontjából. Szerencsére, akkor már ez sem zavart, térdig rángattam a blúzt, heherésztem a cipzárral a kezemben, heherésztek mások is, majd hazamentünk.

Ha valakiben az a falcs elképzelés maradt meg rólam, hogy egy rakás szerencsétlenséghez vagyok hasonló, akkor szeretném helyesbíteni a képet, nem, nem vagyok az, jó? és majd írok egy bejegyzést a sikereimről is.

64. bejegyzés a chirurgicáról

Alig másfél hónapja a pasim azzal szórakozott a munkatársaival, hogy másnap nem megy próbálni, mert megy a chirurgicára. A próbafolyamat rendben lejárt, az előadás megvolt, és ennyi késéssel bár, de a pasim mégiscsak eljutott a chirurgicára. Történt mindez péntek délután, amikor az álla alatt keletkezett daganat lassan akkora és olyan piros lett, hogy egy szem-orr-szájfestéssel akár egy részeges alak arca is lehetett volna. Klassz kis fogászati klinikának telefonáltunk, valaki fogadjon már minket, beteg az uram. A klinika tiszta, illatos, muzikális, falain festmények, az orvosok fiatalok, zöld és fehér köpenyben járnak, scholl papucsba bújtatott lábakkal. 5o-kérdéses teszttel kezdődött a vizsgálat, folytatódott a röntgen felvétellel, majd, 3 terem és négy ember után kedvesen eltanácsoltak minket a sürgősségre, ahol arcsebészettel foglalkoznak.

Ekkorra már egy kis izgalom is vegyült a dologba, nem mindennapi életterünk az arcsebészet. Mára már azzá vált, de erről majd később. Kedves maszkos doktor fogadott, majd elküldött engem, mint aggódó asszonyt, vissza a város másik végébe a klinikához, hogy hozzam a röntgen felvételt. Felcapl a klinikára, majd visszacapl a sürgősségre, egy műtétnyi várakozás, majd érkezik Dr. V., a gárdás. Fiatal és sármos, az a fajta, amilyent elképzelsz, amikor hallod a nővérkéket hajkurászó sebészekről szóló legendákat. Gyors eszmecsere kezdődött a kórházi befektetésről és a felelőtlenségről, majd doktor V. mondta, hogy egy diszkrét vágás az egész, kis csöveket behelyeznek a pasim állába, aztán kell járni tisztításra. Rögtön el is küldött a boltba egyhasználatos borotváért, vettünk habot is, titkon örültem ennek, persze, nem mutathattam, mégiscsak aggódó asszony voltam.

Az egész beavatkozás nem tartott 15 percnél tovább, közben olvastam egy kicsit a váróterembe, néztem a többi beteget, mindenkinek az álla alatt volt megvágva, gondolom ez olyan a dokiknál, mint nálam a sörözés, például. Telefonáltam is, barátoknak, családnak, képzeljétek, műtik a pasimat, egy kis nevetős szimpátiát vártam.

„Műtét” közben a pasim megjegyezte a dokinak, halkan, próbálva a hiúságát és egóját leplezni, hogy Ő, ő egy színész, sőt, tulajdonképpen Színész, de doktor V. csak annyit válaszolt neki, hogy felőle akármi is lehet, mert aki ilyen felelőtlen az meg is érdemli a vágást. Anyám szerint nagyon szexi, ha van valami kis vágás, forradás a pasi arcán, vegyítve ezt a színészettel egészen a Scarface-ig jutottunk fantáziálgatásban.

Nyakát, állát borító kötéssel szabadult, becsületszóra, hogy másnap reggel megy kötözésre, de vigyen magával kötszert, mert az nincs. Egész este szenvedtünk és sajnáltattuk magunkat, mint erős férfi, aki nem vállalja fel a fájdalmat, de jól esik a gondoskodás és mint erős asszony, aki mindezen átlát, de úgy tesz mintha mégsem.

Mentünk másnap reggel, ketten, mi a bajban is kitartunk egymás mellett, ismerősként léptünk be a sürgősség ajtaján, de meglepetésünkre más portás és más doki fogadott. Nagyon laza orvos volt, nyitott ajtóval dolgozott, gondolom az átláthatóság miatt, így lépésről, lépésre követhettem a tisztítás folyamatát. Nem mintha kíváncsi lettem volna rá, csak épp úgy alakult, hogy abból a pontból ahol én ültem fix azt a szöget láttam be, amit a pasim sebesült testrésze és dzsuvát felfogó kis tál az álla alatt zárt be. Aztán megpillantottam a dokit, szerintem kifejezett élvezettel vágta bele a csövekbe az injekciós tűt, hogy aztán addig forgassa ott, amíg minden kifolyik és közben folyton szóljon rá a pasimra, hogy ne mind mocorogjon. Gyors művelet volt, amit azzal zárt, hogy másnap reggel vigyen a kötszer mellett gumikesztyűt és fecskendőt is, 1o-est, mert nincs elég az intézményben.

Harmadik nap reggel már vígan sétáltunk a műtő felé, tudtuk, barátaink vannak ott, akikkel néha összejárunk és bár limitált társalgási témák vetődnek fel, azért mégis a mieink. Doktor V.-vel összefutottunk az utcán, régi ismerősként üdvözölt, a portás kedvesen és megértően mosolygott, aztán a maszkos is integetett nekünk, a pongyolás néni épp elhagyta a befektetőt, a tolószékes nénivel váltottunk egy cinkos pillantást, egyszóval otthonos volt az egész. Senki nem volt a váróterembe, kuncogtunk, jól éreztük magunkat, vártuk, hogy befejeződjön a nagyon komoly műtét, ezúttal zárt ajtók mögött, amely már 2o perce tartott.

Hirtelen, azonban, felbuzdult a váróterem élete. Dagadt arcú 1 és dagadt arcú 2 érkeztek, majd egy család gyermekestől, aztán a mentő egy plusz egy sebesülttel, majd a copfos nő, dagadt arcú 3 és dagadt arcú 4. Így ültünk ott és figyeltük az eseményeket. A mentős páciensek természetesen elsőbbséget élveztek, a sáros, vizes (kinn esett az eső), széles, nagydarab rugby játékos fiú és a szerencsétlen külsejű cigány-leánka, akinek folyt a szájából a vér. Rugby játékost kezelésbe vették, majd megérkezett a cigány-leánka anyja, aki hirtelen sírni kezdett és halálra vált arccal közölte az orvossal, gyors egymásutánságban, hogy vérzik a kislány. Kisebb veszekedés alakult ki köztük, mert doktor V. nem szereti a hisztériát és ennek hangot is ad. A váróteremben, minket leszámítva, mindenki megszeppenve hallgatta a vitát, a mellettem ülő dagadt arcú 3 remegő hangon meg is jegyezte, hogy nagyon ideges a domnul doctor. Jóindulatúan mosolyogtam, mondtam neki, ne aggódjon, ilyen stramm férfi ez a doktor V., de a szíve vajból van, mi már harmadik napja járunk ide, jól ismerünk mindenkit, jó orvos ez. Látszólag megnyugodott, a vita is elhalkult, hívták is a pasimat kötözésre. A doktornő szinte sikoltozott örömében, amikor meglátta a kabát zsebeiből előkerülő kötszert, 1o-es fecskendőt, gumikesztyűt, jól dreszált betegek voltunk, csak biztosra megyünk.

Hát itt tartunk most, barátaink visszavárnak minden reggel még 3 napig, azt hiszem, hamarosan közösen fogjuk megülni a fontosabb családi eseményeket is.

63. bejegyzés a szövegértésről

Sultanus, kezdek úgy járni, mint a diákjaid. Talán az a legfőbb különbség közöttünk, hogy – ha jól értettem – én akarom, de nem tudom, míg ők tudnának, de nem akarnak.

Régi gondom ez, hogy a beszélt szöveget nem értem tisztán. Kiegészítő információ, hogy nem is hallok rendesen (gyerekkori fülgyulladások eredménye), de a leghangosabb beszéd megértésénél is gondban vagyok. Gondolok itt olyan szövegekre, melyek előadáson, filmben, zenében hangzanak el. Eleinte azt hittem, csak a nyelvi nehézségek miatt van. Hogy idegen nyelven nem értem, a magyarral sebaj. Aztán megtörténik gyakran magyar nyelvű előadásokon, hogy nem értem a szöveg minden apró részletét. Angolul annyi ideje tanulok, beszélek, mint románul. Románul végeztem az egyetemet és a mesterit. Ehhez képest, még egy egyszerű és tiszta Madonna dalszöveget sem vagyok képes lekövetni.

Voltam múlt héten Ada Milea előadáson. Azt hiszem, nagyon jó volt, de nem mernék megesküdni rá, mert több, mint felét nem uraltam a szövegnek. Emberek hangosan felröhögtek, kacarásztak, heherésztek és én elmélkedtem, méláztam az életen, mert a hangulata az előadásnak jó volt, csak épp a lényegről maradtam le.

Nagyszínpados színházi előadáson annyit koncentrálok a szövegre, hogy néha lemaradok apró, fontos jelenetekről, mimikáról, gesztusokról. Angol nyelvvizsga legnagyobb félelme volt a recsegős lejátszó, a sok párbeszéddel, amelyekből rá kellett volna jönnöm, hogy Kate végül visszamondta a repülőjegyét, vagy sem, Mr. Johnson elmegy a gyermek szülőértekezletére, vagy sem, és így tovább.

Hiszem, hogy ez nem egy betegség, megközelítőleg sem az, de bármilyen jelenség is legyen, bosszantó, hogy néha lemaradok olyan élményekről, amelyeket egyébként szándékosan keresek.

62. bejegyzés a labdázásról

Ha ebből is hiúsági kérdést csinálok, akkor valószínűleg gond van az önértékelésemmel, de igazán jól esett, hogy N gondolt rám és labdázni akar velem. Gyorsan átgondoltam és csak öt jutott eszembe, de reménykedem, hogy írás közben még kettő előbukkan.

Tehát, 7 ok, amiért szeretem Romániát, avagy 7 dolog, amit szeretek benne.

1. a házunkat csíkban, mert ott meleg van és nyugalom
2. a szentimrei Büdösfürdőt szinte mindenestől, különös tekintettel néhány jól meghatározott pontjára
3. a gyümölcsöst a tekerőpataki udvarban, mellette a feneketlen és mocskos folyóval
4. a tényt, hogy hegy és tenger egyaránt van
5. a lehetőséget, hogy egy becali és egy basescu típusú ember népszerű lehet
6. a helyzetet, hogy a tegnap este az amerikai fiú meg akart győzni, hogy emigráljak, mert nem jó itt nekem és én vitatkozni tudtam vele, hogy mégis jó
7. a meglévő és potenciális barátaimat

Elismerem, hogy kissé személyesre sikerült, de akárhonnan közelítem, ezek a dolgok azok, amiért számomra ez az ország több, mint egy vakációs célpont.

Gada, Szomszédnéni mindkét taggal, Tihamér és Batkamanó véleménye érdekel.

Rekviem egy ajándékért

Tulajdonképpen hónapok óta formálom ezt a bejegyzést, mintegy menekülésképpen az állandóan jelentkező, de sosem elégggé gyötrő lelkiismeretfurdallás elől.

Több, mint két éve nem látogattam meg, holott azelőtt az egész életemet befolyásolta. Hét éves koromban ismertem meg, már akkor is öreg volt, néniztük. Írni, olvasni alig tudtam, óriási színes könyvekből tanultuk a szavakat, szószedetem kötelező volt az első pillanattól fogva. A színes könyvek mindig arról a néhány gyerekről szóltak, Sarah, Tom, John, Julie és a többiek, tanultak az iskolában, ettek almát, szerették az állatokat, néha egymást és a tanítónénit is megviccelték. Heti két órában csak és kizárólag velem foglalkozott, nem válaszolt a telefonra, az enyém volt és tanított. Elsősorban angolra, aztán zenére, aztán öltözködni, tisztán tartani magam, pontosnak lenni, tanulni, gondolkodni, igazságosnak lenni, uralkodni magamon, irodalomra, Agatha Christiere, az életre. 17 éves koromban önszántából vált meg tőlem, megállíthatatlanul sírtam, könyörögtem neki, hogy fogadjon még, legalább egy évet, nem hagyhat most magamra. Azt mondta, úgy érzi túl öreg már hozzám, nem képes egyetemre felkészíteni, csak azokat tartja meg, akik nem angolból készülnek felvételizni. Szinte az egyetemről is képes lettem volna lemondani, csak ott tartson a tanítványai között, járhassak hozzá minden évben hetente kétszer, kelljen három rövidet csengetni az ajtón, megmosni a kezem óra előtt, megfésülködni, scrabblet játszani évharmad, majd később félév végén, kávézni, vagy szilvás-meggyes pitét enni, tanulni késő éjszakáig, ha megkívánta az anyag és veszettül pontos lenni. Soha életemben sehova nem értem el pontosan. Azt mondta nekem, a pontosság a királyok erénye, és ha még kések, nem fogad többé. Nem tudtam késni, túl nagy lett volna a veszteség, hogy ilyen apró gyarlóság miatt ne láthassam. Évek hosszú sora alatt elmeséltem a gondjaimat, sírtam is, ha úgy alakult, meséltem az osztálytársaimról, barátaimról, versenyeket nyertem a keze alatt.

Télen adventi koszorút készített lila szalaggal, tulipán volt a kedvenc virága és egy nagyon régi kedvességem nyomában completaval ízesítette a kávéját. Névnapja egybeesett az én születésnapommal.

Gyerekkora óta beteg volt. 17 éves korában kezdték el műteni, aztán addig szabdalták, míg gyermeket nem vállalhatott. Generációkat tanított angolra, a mindennapokra, úrinő volt utolsó porcikájáig.

Nevetségesnek tűnik időnként, hogy lehetséges ennyire ragaszkodni egy tanárhoz. Nagyszüleimnél is idősebb, voltak időszakok, amikor közelebb állt hozzám, többet tudott rólam, mint ők. Úgy tartom őt számon, mint egyike azon ritka találkozásoknak, melyből kevés adatik meg egy ember életében. Nekem megadatott, olyan példát és szellemiséget hagyott bennem, melyhez, félek, életem végéig nem fogok kellőképp felnőni eléggé, hogy továbbörökítsem.

Mária néni tegnapelőtt halt meg. Végelgyengülés, a sok betegség és én nem láttam már több, mint két éve. Nem tudom, tudta-e mennyire szeretem és elnézte-e nekem, hogy ez a szeretet ugyannyira lusta volt.

Csendes temetése volt egy szép és csendes temetőben. Alig voltunk néhányan, utálta a felhajtásokat, későn jelent meg a hír az időpontról, senki nem tudott róla. Néhány tanítványával közösen koszorút vittünk neki, többek között az én nevem is szerepelt, Timó. Órákkal később jutott eszembe, hogy azon ritka személyek közé tartozott, talán egyetlen is volt, aki az utolsó találkozónkig rendületlenül Tímeának szólított, sajátságos hangsúllyal, mindannyiszor megjegyezve, mennyire szereti a nevem.

Gyönyörű ajándéka volt az életemnek.

60. bejegyzés a csapongó gondolatokról

Néha B.-vel megyek le a dombon. Régen nagyon sokat beszélgettünk és a dombon való lesétálás visszahoz kicsit azokból az időkből. Nagy ötleteket szoktunk ilyenkor megfogalmazni, szabadalmaztatunk nagy gondolatokat. Egy vicces purparlé következtében egy nap arról ötleteltünk, hogy létrehoznánk a www.erdelyfrusztraltja.eu honlapot. Nem volt ennyire nevesítve, de a célja és lényege abban állt, hogy felmérést készítünk, ki az erdélyi vagy romániai magyar közéleti személyiségekből a legfrusztáltabb. Lehetne szavazni a top 5 legfrusztráltabb emberre, vagy top 3 nőre és top 3 férfira. Aztán lehetne indokolni is a frusztráltságot. Legörgetős megoldásban lehetne választani több opció közül, ha egy sem tetszik, beírhatsz valamit az egyéb kategóriába. Sajnálatos, hogy egyikünk sem tud honlapot készíteni.

Legutóbbi lesétálásunkkor különböző forradalmasító termékeket akartunk szabadalmaztatni. Egyike ezeknek a kódleolvasó asztal kocsmákban. Lényege, hogy a kis leolvasó készülék be van szerelve az asztalba, jön a pincér, elhúzza fölötte a terméket, a gép meg memorizálja azt. Így könnyedén el lehet kerülni, hogy húszadik temesvárijukat fogyasztó ösztöndíjas egyetemisták forgó nyelvvel és ölelgetve a pincérnőt próbálják meg bebizonyítani, hogy ők valójában csak tízet ittak, a többi tévedés volt. A változékony időre való tekintettel kitaláltuk a hőszabályzós dzsekit, melynek lényege, hogy ha kisüt a nap, akkor elindul a dzseki belső légkondija, ha beborul, akkor elindul a fűtési rendszere. Így el lehet kerülni, hogy egy órás séta alatt háromszor kelljen levenni, majd újra felvenni a kabátot. B. szerint a japánok már dolgoznak ezen. Minden idők legnagyobb üzleti ötletének tartom rég dédelgetett vágyamat, a katolikus egyház privatizációját, pontosabban magánkézbe való kerülését, ahol én vagyok a magánkéz és mondjuk a pápa lehet a cég informáls líderje, valami bíboros lenne a menedzser és hát továbbá kidolgozni az egész rendszert.

Hajnalban álmomban szeretőm volt, akivel úgy viselkedtünk, mintha tíz éve házasok lennénk, ritka kínos volt, a szerető nem házastárs.

Fél délelőtt iwiw ismerősöket néztem. Korosztályom jelentős százaléka férjhez ment, megnősült, gyermekeik vannak. Kitört rajtam a kapuzárási pánik. Ami természetesen nevetséges, tekintve zsenge koromat, mégis, hol elgyengültem, hol felháborodtam, olyan ismerőseim keltek el, akikről sosem, de én hiszem a legmélyebben, hogy mindenki, akit megérdemel és a párját is megtalálja.

Néhány hete felhív egy kedves barátom, hónapok óta nem beszélgettünk. Nagyon hivatalosan közli velem a találkozó időpontját, megjelenek, ő nektárt iszik, én sört. Meséli, hogy esküvőbe megy a hétvégén, az első szerelme megy férjhez. Nem tudja hogy kezelje. Fura érzései vannak, mégiscsak az első szerelme volt. Mosolygok rajta, nem sejtve, hogy én is átesek hasonló beszélgetésen.

Életem első, nagy, igazán nagy szerelmével beszélgetek a messengeren. Nagyon kedvelem a barátnőjét, mosolyogva jegyeztem meg, milyen szép gyermekeik lesznek. Meséli, hogy alakul az élete, szeretné feleségül venni a barátnőjét a közeljövőben. Nyíltan kérdem tőle, meghív-e, nagyon szeretnék ott lenni, főként, mert évekig aggódtam, hogy egy más lányt vesz el. Őszintén mondja, nem tudja. Nem firtatom, nem is várom el, nem olyan a helyzet, hogy megsértődnék, ha nem hívna, csak jólesne látnom. Én is férjhez akartam anno menni hozzá.

Nemsokára munkahelyet váltok és holnap leszek 25 éves.

59. bejegyzés Daidaloszról

Minden Poszeidónnal kezdődött, aki kvázi fogadást kötött Minósszal (ki tudja hányadikkal, mert náluk az volt a szokás, hogy mindegyik királyt Minósznak hívtak), hogy ha valóra válik azon jóslata, miszerint Minósz lesz Kréta királya, akkor Minósz köteles feláldozni azt a fehér bikát, amelyet Posziedón küldött neki. A történet kezdete mindenképp hasonlít Al Pacino számomra híres monológjára az Ördög ügyvédjéből, amikor olyan alpacinosan elmeséli, mi is a gikszer Isten körül. Mert ha az embernek van, így teremtésileg szabad akarata, ösztöne és majd büntetése, akkor irtó kellemetlen egy földi lét alatt ezeket okosan összehangolni. Szabad akaratában áll a bűnt választani, amire az ösztönei vennék rá, ám ugyanakkor el kell viselnie a büntetést, ami ezzel a szabad választással jár. És akkor áll/ül az Isten a maga nagy bölcsességében és cinikusan lemosolyog az emberekre, hogy milyen kis gyarló semmik, amiért nem tudják szabad akaratból az ösztöneiket uralni és eképp a kárhozatot elkerülni.

Ilyenképp esett az eset Poszeidónnal is, aki bár elküldi a bikát, de olyan szépre, fehérre és kívánatosra csinálja azt/őt, hogy Minósz képtelen feláldozni később, amikor a maga részét kéne teljesítse. Poszeidón éktelen haragra gerjed eme engedetlenség láttán és az őrületet hozza Pasziphaéra, Minósz feleségére, aki szerelmes lesz a gyönyörű fehér bikába. Szexuálisan makulátlan fantáziámat meglehetősen felcsigázta az a roppant innovatív szerkezet, melyet Pasziphae építtetett Daidalosszal és mely a bika és a királyné közösülését hivatott elő –és megsegíteni. Ilyen szerkezetre a prágai szexuális eszközök múzeuma sem tért ki, bár elismerem, egyébként is nagyon gyenge felhozatala volt a témában (kivéve talán azt az egy szerkezetet, melyen féltérdre ereszkedve kutyapózban lehet elhelyezkedni, elől két foganytúval, az egyik a cserkésztábori latrináknál felszerelt kapaszkodóhoz hasonlít és ugyanazt a célt szolgálja, a másik egy mozgatható kar, melynek az előre-hátra való tologatásával be lehet indítani a szerkezetet. A szerkezet beindítását követően, a kar mozgatásának eredményeképpen működésbe lép a szerkezet egyik része, mely a kutyapózban elhelyezkedő emberhez viszonyítva hátul van és ez a kis kiegészítő rész áll egy fából készült fallosszból, valamint egy, a test fölé nyúló, szinten fából készült kézfejből. Az elől található kar mozgatásával a szerkezet hátsó része beindul és míg a műfallosz ki –meg bemozog a térdepelő testbe, addig a kis kézfej ugyanazon test hátát simogatja. Fa kézzel.).

Daidalosz kreatívitásának köszönhetően a királyné őrült szerelmében közösülhet a gyönyörű testű bikával (szerintem itt valami allegóriáról lehet szó), és alig néhány hónap múlva világra hozza szerelmük gyümölcsét, aki egyáltalán nem meglepő módon ember testű, bikafejű és bikafarkú (itt eltekintek az allegóriától) szörnyszülött. A királyné tele van ambivalens érzésekkel, lévén a gyermek mégiscsak az övé és anyai érzéseit képtelen féken tartani, ugyanakkor tekintve a gyermek fizikumának nem megszokott aspektusait, szégyenére, szerelmére, bűnére emlékezteti anyját, és eképp visszatetszést kelt benne. Kisgyermek korában a Minotaurusz (mert róla van szó) anyja keblén nevelkedik, ám kora kamaszkorában képtelen uralkodni féktelen természetén és erején, így a királyné elrendeli saját gyermeke elzáratását. A célra tökéletesen megfelel a már túlságosan is jól bevált Daidalosz leleményessége, aki parancsra elkészíti azt a labirintust, melynek közepébe helyezik a Minotauruszt. A történet itt már variálódik, egyik lehetséges folytatásaként Minotaurusz számára 9 évenként fel kell áldozni 7 fiút és 7 lányt táplálkozás céljából, másik verzió szerint ugyanezt az áldozatot évente kell bemutatni. Bármelyik is lenne igaz, Minotaurusz mindenképp meghal a végén, Theszeusz athéni herceg végzi ki, majd Ariadné fonala segítségével kerül ki a labirintusból. Annak az Ariadnénak a segítségével, akit elcsábít, majd galád módon otthagy egy szigeten (itt szintén vélek allegóriát felfedezni).

Néhány éves korom óta, amikor görög és római mitológiákat olvastam, következőben a tegnapelőtt éjszaka 3 óra magasságában értesültem újból erről a történetről, megfilmesítve, természetesen, és korszerűsítve franciák által. E történet szerint a 7 éves Claude rajtakapja édesanyját saját házuk pincéjében, amint egy láncra vert férfin lovagol és rémületében sírni kezd, mire édesanyja feleszmél révületéből, többszörösen leszúrja a férfit, elhordja a testet, majd 7 éves kisfiát büntetésből ugyanarra a láncra kiköti. Cserét ajánl neki, dobjanak három dobókockával, ha a kisfiú dob nagyobbat, leveszi a láncról, ha ő dob nagyobbat, Claude marad. A gyermek aránylag jókat dob és tele van az arca reménységgel, szinte élvezni is kezdi a játékot (még csak 7 éves), de az anyja 3 hatosa után csak láncon marad. Tulajdonképpen 3 évig. Akkor találnak rá a gyermekvédelmisek a rendőrséggel együtt, le van soványodva és nagyjából meg van őrülve, a három év alatt csak néha kapott enni és inni, hogy épp életben maradjon, az anyja hol eszeveszetten szerette és ragaszkodott hozzá, hol gyűlölte, megverte és eltaszította magától, mert a gyermek egy erőszak eredménye volt, és anyját hol az aktusra magára, hol az erőszakot elkövetőre emlékeztette.

Sok évvel később Claude-ot kiengedik a nevelőintézetből, az anyja még mindig börtönben van, majd miután öngyilkosságot követ el a zárkájában, Claude meggyászolva anyját, akit a végtelenségig szeretett, áldozatszedésbe kezd. Évente 14 embert öl meg, 7 férfit és 7 nőt, a történet pillanatában épp a második évben van, 27ik áldozatánál, még egy férfi hiányzik. Ekkor kapja el a rendőrség és ekkor kap a védelem 3 hónapot, hogy egy pszihiáter segítségével próbálják meg diagnosztizálni, illetve eldönteni, hogy valóban beteg, vagy csak megjátssza magát. A kezelés során többszörös személyiségként mutatkozik meg, hol Ariadnénak, hol Theszeusznak, hol Daidalosznak és hol Minotaurusznak mutatja magát.

Többnyire az összes poént lelőttem a filmből, még egy csavar maradt hátra, de az a legenda szempontjából lényegtelen, és igaz-e a bejegyzés a legendáról szól.

Kis Garfieldet kellett olvasnom a végén, mert elaludni nem tudtam, tekintve a mély belelérző képességemet hasonló alkotásokba, és a három-évig-a-láncon-élünk-gyerekként érzés nem volt a legmegnyugtatóbb.

58. bejegyzés a nyaralásról

Hivatalosan és nem hivatalosan véget ért a nyaralásom. Lassan közeledik az év legkedvencebb hónapja, a születésnapom, negyedszázadom. Miután ma van az első munkanapom aránylag hosszú idő után, csináltam egy kis mérleget a so called nyaralásomról. Hadd lássam, mi tartozik oda és mi nem.

Kronológiai szempontból a a tusnádi EU tábor volt az első, ahol valóban dolgoztam, de közben táboroztam is, már ha azt annak lehet hívni, hogy szinte legidősebbként próbáltam szórakoztatóvá tenni a sok középiskolás és első-másodéves diák egy hetét. Munkám egyszerű volt és szívemhez közelálló, játéksátrat vezettem, sok csapatépítő, szimulációs, csoportdinamikai játékkal. Alig 5 napos különbséggel kezdődött a Félsziget, ahol szintén dolgoztam, de ettől mégiscsak fesztivál volt. Legalábbis agyban. Mert összesen ha kétszer csapott meg a fesztivál érzése, egyébként meg egy sátorban üldögéltem ugyanazokkal az emberekkel és csak estére szabadultam el és ki magamból, akkor is csak kicsit. A Félsziget mérlegén jó pontot szerzett a Gogol Bordello, a Kosheen és a Loredana koncert, az utolsó éjszakai levegőtlen és kicsit eke-bóka cartingozásom, egy buli a Zakuszkában és a bloggertalálkozó, ami tulajdonképpen jó volt és mégis kicsit valahogy mégsem... (if this makes any sense). Alig egy hetem volt, hogy elköltözzek az irodámból, munkahelyet nem, de irodát változtattam, munkaköri leírásomban rendületlenül az az utolsó mondat: „és minden, az iroda tevékenységéhez tartozó feladat elvégzése”, munkatársaim inkább csak elvben változtak és lélekben már Horvátországban voltam.

Tulajdonképpen, ez volt a hivatalos nyaralásom. Hat nap Lukovo Sugarje-ben, egy ki nem használt nagy potenciállal rendelkező házban a tenger partjától alig három percnyire, magán stéggel. Ami nem magán és nem stég, hanem a sziklák között öntött kis placc, ahol kényelmesen elfért három törülköző és rajta négy ember, két pár, párosan, ahogyan a kirándulás is telt. Kacarásztunk sokat a karmámról és az őrangyalomról, szinte félek kiírni, mindenki lesajnál, hogy én aktív kapcsolatot tartok fenn az őrangyalommal, de már annyiszor kisegített, hogy muszáj neki higgyek. Hét nap alatt, úttal együtt, egyszer volt borús idő és akkor is Plitvice-ben voltunk, Horvátország legnagyobb nemzeti parkjában. Szintén az őrangyalomnak köszönhetően megtaláltuk Opatijában az egyetlen ingyen parkoló egyetlen szabad helyét és kijöttünk a pénzünkből. Meglátogattuk Zadart (în zadar), mert az Intersparon kívül (ahol csodálatos narancssárga műanyag, szocreál fürdőszandált vásároltam tengeri sünök kivédése érdekében) egyéb látványosság nem volt. Aztán voltunk Splitben, ahol Diocletianus palotája sajnos nem kápráztatott el, egyetlen szépsége a touch pades információs stand volt, ahonnan megtudhattunk minden szépet és jót a palotáról, amit aztán később nem láttunk. Felmásztam egy templomtorony első emeletére, ahol rájöttem, hogy a lépcsőfokok közti rész üres, a lépcsők vasból vannak és lyukacsosak, emeletenként megálló nincs, csak a kis lépcsőforduló, ahol a lefele igyekvő emberekkel kerülgetjük egymást és ez így folytatódik egészen a negyedik emeletig, ahonnan a gyönyörű kilátás van. Mindezen tények realizálása rövidebb időbe telt, mint ezt ide leírni, erős szívdobogással kezdődőtt, sápadtság, veríték, és a biztos talaj elérése után enyhe sírógörcs, szóval azt hiszem a pánikroham valami hasonló dologgal kezdődhet alapfázisban.

Amikor épp nem látogattunk valami említésre (sem) méltót, akkor feküdtünk a placcon, vásároltunk nagyon komoly, duplafalú buvárszemüveget csővel és beledugtuk a fejünket a vízbe. Láttam halakat, sziklákat, tengeri sünöket és egy nagy sárga tengeri csillagot. Vacsoráztunk egyszer Karlobagban, ahol a pincér beszélt törökül, szlovénul, makedónul, olaszul, horvátul és németül, mi beszéltünk angolul, románul és magyarul. Kerülgettük a Hajduk Split rajongókat és megbeszéltük, hogy Rijeka fölött átvette a maffia a vezetést, ezért kihaltak az utcák és graffitisek az állami intézmények bejáratai. Később rájöttünk, hogy semmi gond nincs, épp csak mindenki Opatijában van és keresi a parkolót.

Azt hiszem, ha életem múlna a választáson akkor a nemzeti parkos napot szavaznám meg kedvencnek, majd az egyik stéges napot a semmittevéssel. De nem múlik, így mindegy is, melyik volt a legszebb, kedves kis kirándulás volt.

57. bejegyzés a korlátokról

Ért ma annyi fájdalom, ami egy napra bőven elég volt. Tegnap telefonbeszélgettem egy kicsit, ma messengerbeszélgettem egy kicsit és az a szomorú hír jutott a fülemben, hogy az évek óta romló helyzet megint rosszabodott egy sort.

Fájdalmaimat kiírtam egy hosszú bejegyzésbe, amely mélyrehatóan személyesre sikerült, de megelőzőtt attól, hogy hangosan kisírjam magam olyan helyen, ahol erre körülmény nem volt adott.

Nagyon közeli ismerőseim közül (és pont az érintettek nem) néhányan rögtön elolvasták és más-más hangnemben, de arra figyelmeztettek, hogy ennyire személyesen és őszintén egy családot érintő fájdalomról írni nem szabad, ezer idegen elé tárni nem lehet. Valóban, nem szabad, mondtam, de az én blogom, az én bajaim kerülnek napvilágra, azért személyes, azért közelít a naplóhoz, hogy kimondhassam, ha senkinek, hát mindenkinek. Gyorsan rámpirítottak, az én blogom, valóban, de nem az övék, az érintetteké. És az nem baj, hogy az ő bajuk az enyém is, és nekem fáj, ezt kiírni, kimondani, világ (milyen kicsi is a világ) szeme elé tárni nem lehetséges, nem illik, nem helyénvaló.

Nem tudom, hogy igazuk van-e. Azt sem tudom, helyesen döntök-e, amikor leszedem, miután azok, akik értik, vagy érthették a tartalmát már úgyis látták, akik semmit nem tudnak a hátteréről meg már soha nem fogják látni. Talán elküldöm az érintetteknek, bár nem tudom szükség van-e rá, hogy ilyen formában fejezzem ki a véleményemet, vagy az egész egy pillanatnyi fellángolás volt, néhány gyermekes gombóc lenyelése, és úgyis megy tovább, és úgyis ilyen, és úgyis minden megoldódik, és sorolhatnám a bejegyzés végéig. Ami, szócspélés elkerülése végett elérkezett.

56. bejegyzés a fájdalomról

Bejegyzés, mely halva született. Két órás élettartama után leszedetett, mert rámpirítatott és hibám belátatatott.