csütörtök, július 31, 2008

89. bejegyzés a gyávaságról

Tele van az életem jelekkel (csukott szemmel fekszem az ágyon, mellettem egy tökéletesen idegen ember meséli, hogy az unokáját a Mikulás hozta), de gyáva vagyok észrevenni őket.

Tele van az életem kísértésekkel (egy kaland nem kísértés, annál nagyobb értékem pedig nincs), de gyáva vagyok megválaszolni őket.

Tele van az életem félelmekkel (nem ismerem fel a határaimat, nem merek lemondani róla), de gyáva vagyok legyőzni őket.

Tele van az életem frusztrákkal (pasik, apám, teljesítményem, társadalmi megítélésem, városok), de gyáva vagyok szembenézni velük.

Tele van az életem kérdésekkel (hol, mikor, kivel, ha vele, jó lesz, ha nem vele, fogom tudni, amikor nem kell), de gyáva vagyok felelni rájuk.

Tele van az életem hiányokkal (ambíció, megvalósítások, önbizalom, jövőkép, célok), de gyáva vagyok pótolni őket.

Tele van az életem pluszokkal (vélemények, álláspontok, naivitás, hit, határok, beidegződések), de gyáva vagyok lefaragni belőlük.

Tele van az életem barátokkal (A, B, C, D, ... Z), de gyáva vagyok törődni velük.

Tele van az életem ellenségekkel (DZ, DZS, X, Y), de gyáva vagyok nem törődni velük.

Tele van az életem kihagyott lehetőségekkel (tanulás, emberek, mondatok, ölelések), de gyáva vagyok nem azzal vigasztalni magam, hogy annak, akkor úgy kellett történnie.

Tele van az életem félbehagyott mondatokkal (...), de gyáva vagyok befejezni őket.

Tele van az életem tapasztalatokkal (ha megbántasz, megmondom, ha megdícsérsz, megköszönöm), de gyáva vagyok élni velük.

Tele van az életem szeretettel (úgy vagy jó nekem, ahogy vagy), de gyáva vagyok kimutatni.

Tele van az életem érdeklődéssel (miért?), de gyáva vagyok kérdezni.

Tele van az életem gyávasággal, de gyáva vagyok szembenézni velük.

csütörtök, július 24, 2008

88. bejegyzés a zenéről

Már napok óta fogalmazom és fortyogom magamban az odamondogatós, háborgó bejegyzést a "magyar kérdésről", de most már úgy gondolom, hogy sokkal üdítőbb a zenéről írni. Rékutól érkezett a labda és bár 7 számot kéne feltüntetni, én kitörök a keretből és tízet teszek fel.

Luciano Pavarotti - Volare


Eskobar - Someone new


De Phazz - No Jive

Pink Floyd - High Hopes


Emma Shaplin - Spente la Stelle


Macy Gray - I try


Nina Simonne - Sinnerman


Faithless - Crazy English Summer


Hernando's Hideaway


Marcy Playground - Coming up from behind


Mondanom sem kell, hogy youtube-on mit sem ér és még nagyon sokféle más zene is van, amit szeretek, de most ez a tíz jött be elsőre.
Labda továbbpassz Gada, Supersheep (egy kis fejtörés, hogy mi is legyen az a tíz), Batu, kis n (elér, ha majd visszajössz)

péntek, július 11, 2008

87. bejegyzés az ellenségekről

Ennek a hétnek a deklarált ellenségei a buszsofőrök, a szemétszállítók és a fölényes emberek.

A buszsofőrök azért, mert valószínűsíthetően titkos földalatti szektába tömörülnek és őrült döbpergésre esnek transzba, ahol minden funkciójukat kikapcsolják, csak a jobb lábuk kell ritmikusan mozogjon, fel, le, fel, le. A bevatási szertartás után beengedik őket a városi dzsungelbe, adnak alájuk egy buszt és onnantól kezdve kontrollálathatatlanok, csak a nagy buszisten tudná megfékezni őket. Te meg egy gyanútlan utas vagy, aki azt hiszed a busz csak egy jármű és a buszsofőr csak egy munkahely és az egész utazási procedúra nem egyéb, mint egy eszköz, hogy A pontból eljuss B pontba. De nem. Ha 40 percet kell utaznod a lakásodtól a munkahelyedig, akkor hamar rájössz, hogy te nem csak egy utas vagy, te egy rendszernek, egy titkos társaságnak vagy a statisztája, ahol a buszsofőr az úr, ő diktálja a ritmus, az ő kénye kedve szerint mozdul előre a busz és áll meg hirtelen, majd megint rángat előre és újra leáll. És ez így megy 4o percig.


A szemétszállítok. Az iroda, ahol dolgozom, és ahova 40 percet kell utaznom egy bájos házban van egy bájos utcában a Györgyfalviban, ami egy bájos negyed. A kis utca tele van kedves, vadonatúj cucc házakkal, kertekkel, fákkal, labdázó gyermekekkel és általában minden egyéb bájos nyári kiegészítővel. Minden háznak van nagy szemetes doboza, abba gyűjti a kis szemeteket, egyáltalán nem szelektíven és ezeket a nagy kukákat minden csütörtök reggel kiteszi a háza elé, hogy majd jön a nagy szemétszállító cég és elviszi. És jön is. Csakhogy a fiatal, egyáltalán nem karrierista fiúk, akik manuálisan beleürítik a nagy kukák tartalmát a cég szemétszállító autójának a konténerébe, nem igénylik a szakszerű munkavégzést, így a beleürítés csak megközelítőleg történik meg, mondjuk úgy en gros-ban. Az en detail része a szemétnek mindenfele száll és röpköd, folyik, préselődik, esik szét a mi kis bájos utcánkban, aminek köszönhetően, ha te a 40 perces utad után, enyhe késéssel érkezel meg az irodádba, mindenfele szétrancsírozott ételmaradékokat találsz az utcán, rothadó bűzt, ami elnyomja a virágzó fák illatát és sepregető lakókat minden ház kapujában. Mondhatnánk, hogy újrahasznosítják a hulladékot, vagy csak inkább újra felhasználják ugyanarra a célra, kidobásra.


A fölényes emberekkel az a baj, hogy a nagyon magasra feldobott labdát csak félig ütik le, mert fölényesek és mint ilyen, lazák. A félig leütött labda semmi jót nem hozhat magával, mert kétségben és így zavarban tartja a feldobót, nem is nagyon sportszerű, ha a játékos felek egyébként is játékos viszonyban vannak. A félig leütött labda vagy elszáll, vagy a hálónak ütközik, de igazán jó pontot nem szerez a leütőnek, még ha esetleg nagy játékos is lenne. Ami a feldobót vigasztalja, az, hogy ő maga sem nagy játékos, tehát örvend, hogy legalább félig leütötték a labdáját.

csütörtök, július 03, 2008

86. bejegyzés Amerikáról

Reality showt csinál a Prima TV az életünkből. Hétfőtől kezdődően olyan műsort indít, mely 10 részen keresztül követi 8 romániai fiatal életetét az Egyesült Államokban. Igazán akkor lettem izgatott, amikor kiderült, hogy az egyetemisták pont Ocean Citybe mennek, ahol mi is voltunk.

Ocean City egy borzasztó, kicsi, poros, szűk, amerikai üdülőváros, körülbelül annyi fantáziával, mint egy teve és még annak is vannak púpjai. Kb. 10 ezer állandó lakos, ez szinte megháromszorozódik a nyári szezon alatt, mert pont az óceán partján van és viszonylag olcsó. Aki itt ismerkedett meg az amerikaiakkal, az már többé nem hiszi el, hogy vannak értelmes, gondolkodó és vékony amerikaiak, mindenhol csak dögszekereket, hamburgereket, diétás kólákat és sea-foodokat lát. Ugyanakkor pont azért mert ilyen kicsi, biztonságos, kedves, esetenként hangulatos és hajnalban csodálatos az óceán. Már nem emlékszem pontosan az okokra, de valamiért 2000-2004 között egyike volt a legfelkapottabb diákmunka helyeknek legalábbis a kolozsvári magyar diákok körében. Abban az évben, amikor én voltam, csak a mi házunkban 30 diák lakott, de fel hosszan, a 100-as utca végéig mindenhol lehetett ismerőssel találkozni. Nem mondom, hogy életem legjobb nyara volt, de mindenképp érdekes tapasztalat volt és tulajdonképpen jól éreztük magunkat.

Most meg, ugyanebből a porfészekből reality showt csinálnak összesen tíz episzód alatt, ami nagyjából semmire sem lesz elég, mert előreláthatólag kb. arra lesz kiélezve az egész, hogy milyen bunkók az amerikaiak, mennyi junk-foodot esznek, ki kivel kavar össze az ott-tartozkódás alatt és itt előnybe vannak a romániai lányok - amerikai fiúk esete, aztán van még az óceán partja, hogy irigykedjen az a 22 millió és esetenként valamennyi buli. Persze, gondolom, külön sztori lesz majd az alkohol is, mert nagy valószínűséggel lesz a fiatalok között olyan is, aki még nem töltötte be a 21-et, így neki a többiek kell megvegyék, ami törvénybe ütköző, de annyira izgalmas. Oh, és szinte elfelejtettem, Delaware, az adómentes paradicsom és a hídon túli rész, aminek elfelejtettem a nevét, de ahol a mallok vannak.

A bejegyzés egyik oka és célja egyidőben, hogy Batkamanó társammal a blogban és Amerikában úgy érezzük, hogy az szinte szórakoztató lenne, ha összegyűlnénk többen OC-sek (sajna ez nem Orange County) és együtt néznénk a fiatalok küszködését az „amerikai álommal”. Szóval, akinek kedve és inge, az jelentkezzen valahol, legalább egy első résznyi esélyt adjunk nekik, mert egyébként félek, hogy bűn gyenge lesz.