68. bejegyzés a felelősségről

Nem tudom eldönteni, hogy jogos-e, vagy indokolt-e a meglepetésem a transindexen megjelent felszólításon, vagy levélen, vagy bármi is legyen az, amit alá lehet írni, mintegy támogatásképpen.

Elsősorban az lepett meg, hogy eleinte azt hittem, csak egy normál felszólítás arra vonatkozóan, hogy állampolgári kötelességünk, de legalábbis jogunk elmenni szavazni, ha már ilyen demokratikus országban élünk és véleményt formálhatunk. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ez nem általában az állampolgári minőségünknek szól, hanem elsősorban, vagy csak kizárólag a romániai magyar státusunknak, ami – számomra legalábbis - kezd időnként unalmassá válni. Ne is beszéljünk a kisebbségi létbe való szomorú beletörődésről.

A levélke (most már így hívom) felhívja a figyelmet, hogy a hathatós romániai magyar képviselet kéne megvalósuljon, ami továbbmutat a napi politikai játék megnyerésén. Nekem, személyesen, vannak efelől kétségeim, de ez egy másik beszélgetés témája. Az is említésre kerül, hogy a meg nem egyezés fölötti szomorúságunkban esetleg nem megyünk szavazni, talán tanácstalanok vagyunk. Ami egy kissé ironikus, tekintve, hogy mostanig az volt a probléma, hogy egy magyar képviseleti szervezet van monopol helyzetben és nincs választási lehetőség, most lett alternatíva, de ugyanúgy nincs választási lehetőség.

Következik aztán a legizgalmasabb része a levélkének: „Ezért arra biztatlak, ne maradj távol az urnáktól, és voksolj lelkiismereted szerint a romániai magyar jelöltekre.” Akárhogy olvasom, rendületlenül groteszk marad számomra a lelkiismeret szerinti szavazás és romániai magyar jelöltekre kifejezések egy mondatban való említése. Még pontosabban, nem tetszik, hogy a lelkiismereti döntésemet határok közé helyezik. Lehet, hogy akkor az már nem lelkiismeretem szerint történik. Vagy hogy is van ez?

Az is meglepett, hogy nincs feltűntetve, hogy ki kezdeményezi. Itt, persze, a saját tudatlanságom is közrejátszik, mert nem tudom, hogyan szokta a trindex feltüntetni, ha nem saját cikkje, vagy kezdeményezése kerül fel, szokta-e egyáltalán ezt megemlíteni, vagy ugyanúgy megy, mint a többi cikk. Amennyiben másképp jelenik meg egy transindex cikk és egy külső forrásból érkező anyag, akkor ez úgy tűnik, mintha trindex kezdeményezés lenne, és akkor meg azért vagyok meglepődve, hogy ilyesmit kezdeményez. Merthogy én pont a lazasága és a klassz kezdeményezései miatt szeretem a transindexet. És ez se nem laza, se nem klassz. Ha meg ez egy fizetett, (talán) kampány levélke (függetlenül a hovatartozásától), akkor meg az a meglepő, hogy nincs feltűntetve, ki kezdeményezi.

Egyszóval, több dolog is visszás nekem ebben levélkében.

UI: 69 - es számú bejegyzésnek irhattam volna valami pikánsabbról is

67. bejegyzés a romákról

Felvállalva a műveletlen, rasszista, xenofób ember vádját, van egy kérdésem.

Létezik-e olyan szervezet bárhol a világon, amely az elmúlt 15 évben sikeresen lefutatott egy olyan projektet, melynek eredményeképpen 100 vállaltan roma nemzetiségű egyén kiköltözött a putriból, elkezdett iskolába járni, vagy képzésre, akár 8 osztály erejéig is, rendszeresen mosakodott, bármilyen szegényesen is akár, de tisztán öltözködött (gondolok itt a gyakran kellemetlen szagokra), elkezdett dolgozni és eképp leszokott a kéregetésről.

A kérdésem oka az a szégyenteljes tudatlanságom, hogy nem látom, hogyan kell a romákat integrálni. Nem azokra a roma szervezetekre gondolok, akik egyébként is, maguktól is változni és változtatni szeretnének (van ilyen ismerősöm és szinte munkatársam), hanem arra a jellemző többségre, amelytől a társadalom elfordul. Teljesen egyetértek, hogy nem szabad őket kiutasítani, sivatagba küldeni, emberek, jogaik és érzéseik vannak. Épp emiatt támogatnám maximálisan a romák szociális integrációját. Csak lássam hogyan működik. Hogyan működött eddig és milyen eredményt tudnak felmutatni azok, akik ezzel foglalkoztak.

Előre is köszönöm a válaszokat.

66. rém hosszú bejegyzés az olasz-román botrány margójára

Napok óta konkrétan foglalkoztat ez az olasz téma, sok szempontból is. Egyrészt az Európai Unióban elfoglalt helyünk szempontjából, aztán a román állampolgárság szempontjából, aztán a külföldi vendégmunka szempontjából, majd a romániai román hozzáállás és a romániai magyar hozzáállás és egy cikk elolvasása óta a romániai roma hozzáállás szempontjából.

Románia szempontjából, én alapvetően pro Európa beállítottságú vagyok. Nem hiszem, hogy az Európai Unió a válasz és a jólétünk egyetlen biztosítéka, azt sem hiszem, hogy akkora nagy összefogó, közös érdekeken és hagyományokon alapuló közösségről lenne szó, amelynek föltétlenül tagja kell lenni, de azt hiszem, hogy egy ilyen mentalitású ország, amiben élünk (elnézést kérek minden, magát különbnek érző állampolgártól, amiért itt nyilvánosan az összes állampolgárt egy kalap alatt kezelem) nem fog megváltozni, csak ha rá van kényszerítve. Régebb mélyen hittem az elmagyarázzuk, megmondjuk, kielemezzük és akkor majd megérti elméletben, mely szerint ez az ország is valahogy csak előrelép a civilizációs létrán (nem dobigálunk banánhéjat az utcára, nem rázzuk a terítőt a szomszéd erkélyére, nem köpünk az utcára és tusolunk mindennap – ld/hd. Guerrilla reklám), ha nem is most, akkor majd az ükunokáink idejére. Az enyhe diktatúra-pártiságom ebben a témában hasonló ahhoz a, manapság mélyen elítélt és nagyon megvetett elmélethez, miszerint nem lesz a gyermek lelkileg sérült, felnőttkorában őrült pszichopata gyilkos, mert kapott 5 évesen két nyaklevest hazugságért. Lévén, hogy a gyermeknek egyelőre nincsenek társadalmi mintái, nincs, amit a hazugságon magyarázni, mert nincs mivel asszociálnia (nem gyermekpszichológiai elemzést tartok, mert cseppet sem értek hozzá, csak az analógia kedvéért használom). Ugyanígy, egy ilyen rendszerre és mentalitásra beállt országban talán vissza lehetne szorítani a lopást, ha a tolvajoknak levágnák a kezét. Nem hiszem, hogy meg kell értenie, hogy a lopás rossz, mert kárt okoz másban. Nem is érdekel, hogy a tolvaj megérti-e, hogy miért vágták le a kezét. Amennyiben ez azt az eredményt hozza, hogy a gyermeke nem fog lopni, mert fél a kézlevágástól és az unokája nem fog lopni, mert megtanulta, hogy az rossz és az ükunokája talán már egy egész erkölcsi körítést tud felhasználni a lopás elleni indoklásban, akkor az eredmény el lett érve. Ebből a szempontból fontosnak tartom, hogy beléptünk az Unióban, még ha egyes vélemények szerint ez az Unió halálát is jelentené.

A belépésünket követő néhány hónapban számomra elég világossá vált, hogy csak elméletben lettünk megszavazva, a gyakorlati következményei ennek a csatlakozásnak nem épp a létező tagállamok dédelgetett vágyálma. Mindamellett, hogy sokszorosan elhangzott mennyit nyer az Unió – és eképp a tagállamok – Románia csatlakozásából (hanem nem vettek volna fel, nyilván), gyakran rémisztgették a brit kisgyermeket elalvás előtt, hogy ha nem viselkednek jól, majd jön a román vendégmunkás és jól beijeszt nekik.

A román állampolgárokkal szembeni fenntartás több évre visszamutató probléma. Nem csak a bécsi hattyúevészetre gondolok, hisz ez extrém példa, hanem az összromán (állampolgári szinten) magatartásra, amely a legtöbb helyen meghatároz bennünket (pl. Amsterdami reptéren a leghangosabb és zajosabb sor a legtöbb csomaggal a román repülőre váró sor, vagy bécsi HM-ben vásárló romániai asszonyok kisebb, ám annál feltűnőbb csoportosulása – és ezek csak az én személyes élményeimnek egy része). Tulajdonképpen a lehetőség ott lógott a levegőben, csak valahogyan le kellett rá csapni. Amikor nagyon összeesküvés elmélet hangulatomban vagyok, akkor nem tartom kizártnak, hogy semmilyen román állampolgárnak konkrétan nem volt köze ehhez a gyilkossághoz, csak kellett valami kellően nyomós botrány, amivel legalizálni lehessen a kiutasítást. Amikor nem vagyok ilyen hangulatomban, akkor feszülten figyelem a híreket, írásokat a témában, hadd lám, hogy látja ezt a két ország politikai elitje és hogyan látja ezt a két ország egyszeri népe.

Băsescu nyilatkozatát láttam a TV-ben, felvállalta a bűnösséget, ami még be sincs bizonyítva (amennyiben itt követeljük az ártatlanság vélelmét, úgy a Traian Remeş és a Nagy Zsolt esetében is követelhettük volna), jól beolvasott a kormánynak, felelőssé tette őket amiért nincs intézményes megoldás találva a külföldi (nem is használatos ez a kifejezés az Unió területén) vendégmunkások követésére és egyáltalán figyelembe vételére. Aztán ott van a külügyminiszter, aki megígérte, hogy gyorsan létrehoz minden intézményt, extra konzulátusok lesznek Olaszországban, bocsánatot kér a mulasztásért és egyáltalán beindul. Aztán ott van az olasz politikai elit, aki a romániai kérésnek eleget téve kedvesen megígérte, hogy igyekszik visszaszorítani a xenofóbiát az országba, erre buzdítja a médiát is, elismeri, hogy Olaszország is nyer a Romániából érkező vendégmunkásokból, és egyáltalán. Mindenki igyekszik helyreállítani a diplomáciai kapcsolatokat, nem jó ez Olaszországnak, nem jó ez Romániának és nem jó az Európai Uniónak sem.

Ezzel egyidőben azonban az istenadta testvér népek mindkét oldala is reagál. Mert mégiscsak egy román állampolgár (de hangsúlyozottan roma nemzetiségű) meggyilkolt egy olasz nőt, aki sokaknak barátja, családtagja volt. Megjelennek a blogok, személyes hangvételű újságcikkek, tárgyalni kezdik, hogy mitől roma valaki, talk-showk és egyéb jellegű nyilatkozatok születnek a témában.

Számomra egy kissé döbbenetes volt, hogy azokból a blogokból, amiket olvasok (2o-5o között) kizárólag Nelli (tőle származnak az ide belinkelt írások) szentelt ennek figyelmet (később felfedeztem a Palackba zárt üzeneteket is, de azzal nem tudtam azonosulni). Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a romániai magyar köztudatban ez a probléma nem érint minket? Annyira magabiztosak vagyunk ebben az öncímkézésben, hogy mi nem vagyunk románok, hogy úgy gondoljuk, ez másnak is olyan egyértelmű? Vagy csak én kerítek nagy feneket a dolognak? Lehet, hogy ez igazán nem is botrány és nem kéne odafigyeljünk arra, hogy valahol messze kiutasítják a mi országunk állampolgárait egy Közösségi területről, hogy ez a történet lovat ad más olyan ország alá is, amelyik nem akarta és mégis kapta a vendégmunkásainkat (ld. Nagy Britannia)? És, hogy ez azzal jár, hogy bárhova megyek kirándulni, mint a skarlát betűt hordozom magamon, hogy az én fajtám egy más ország állampolgárait gyilkolássza? Persze, hogy nem a más országon van a lényeg. Ahogy olvastam egy írásban, ha egy olasz állampolgár megöl egy másik olasz állampolgárt, akkor ez meg van említve egy apróbetűs mondatban. Ha egy más ország állampolgára megöl egy olasz állampolgárt, az nemzetközi botrány. Persze, hogy ez nem igazságos, nekem sem tetszik. De, ez mit sem változtat a tényen, hogy ahányszor egy Uniós ország területén fel kell vállalnom a származási országom, annyiszor fogok ellenségeskedésbe, rossz bánásmódba ütközni. Mint ahogy ütköztem eddig is.

Elhangzott az is többször, hogy milyen silányul kezelik (pl. jelen esetben) az olaszok a romániai vendégmunkásokat (itt most kizárólag az illegálisan ott tartózkodókra gondolok). Nekem meg mind az jut eszembe, hogy kötelező ez? Kötelez valaki arra embereket, hogy illegálisan dolgozzon bárhol is? Fenn említett írás azt mondja, hogy a rém bürokratikus rendszere az olaszországi munkavállalásnak szinte taszítja az illegalitásba az embereket. S akkor rendületlenül kell ott maradni és vállalni minden ezzel járó következményt?

Nem ragozom tovább, hisz kimeríthetetlen téma, és egyébként sem tudom a válaszokat a saját kérdéseimre, meg aztán irtó hosszúra is sikerült. Így, hajlandó vagyok a nagyon régi államvizsga cselhez folyamodni, hogy aki idáig eljutott az olvasásban, az kap tőlem egy nyalókát ajándékba.

65. bejegyzés a cipzárról

Történt, hogy szombat délelőtt, kötözés után, kotorásztam a táskámban és nagy meglepetésemre egy színházjegyre bukkantam, ami aznap estére szólt, még a múlt héten kaptam és teljesen megfeledkeztem róla.

Nem örvendtem túlzottan neki, mert nem volt kedvem színházhoz, ám, amire felébredtem a délutáni beauty-sleep-emből, teljesen megnyugodtam, hogy én ma este színházba megyek, ismerőst nézek és utána még valami baráti kocsmázás is kinézőben van. Miután így fellelkesedtem, azt is eldöntöttem, hogy színháziba vágom magam, ami nem is jellemző rám és nem is elvárt, de a szombat este teljes hangulata megadta a lökést.

Kikészítettem magam cucc-puccba, szoknya, hozzá illő minden féle accessory, kis csat, smink, selyem sálacska, lószar. Előadás előtt 1o perccel meglehetősen idegesen lobogtam ki a házból, még fülemben hangzott a pasim enyhén élces megjegyzése, miszerint milyen színész-feleség lesz belőlem (ha lesz), ha előadás előtt tíz perccel még a város másik végében található lakásban vagyok.

Csodásan beértem, minden olyan szép volt, barátokkal is találkoztam, nem kellett egyedül színházalnom, szinte a levegőben lehetett érezni a tragédiát, de én olyan szépnek és illatosnak éreztem magam, hogy semmi intő jelre nem figyeltem oda. Kabátot leadtam, telefont kikapcsoltam és a gardróbos pultnak támaszkodva diszkréten igyekeztem szoknyám cipzárját megigazítani.

A diszkréció és ál-úrinős magatartás pont addig tartott, míg a szoknyám cipzárja, akiről most szó van, teljes hosszában és széltében szét nem nyílt a hátsómon. Még szerencse, hogy a pultnak támaszkodtam, mert egyrészt nem ájultam el, másrészt onnan nem lehetett látni, hogy az egyébként alulméretezett tenyeremmel igyekszem valahogy eltakarni a többtenyérnyi rést az egyébként túlméretezett fenekemen. Szememben rémület, lelkemben kétség a szoknya és fogyókúrám viszonyát illetően, agyamban fogadalom a farmerek és egyéb közhasznú ruházati cikkek mellett, egyik kezem a csípőmön, a másikkal próbáltam előkaparászni a kabátjegyemet, hogy valakit kérjek meg, vegye ki és adja rám, tekintve én mozgásképtelen vagyok. Persze, a kabát nem lett volna elég, hiszen a hátsóm közepéig nyílt szoknyának elég lett volna két nőies lépés, hogy teljes valójában lehulljon rólam, de utolsó pillanatban eszembe jutott a sálacska, a kis selyem sálacska, ugyanolyan mintázatú, mint a szoknya, amelyet csípőmre köthetek, megakadályozva ezáltal a helyzet továbbsúlyosbodását. Telefonáltam közben a pasimnak is, szépen kértem, kocsma előtt ugorjon még be értem a színházba egy nadrággal, mert azért ez a szoknyás-szoknyátlan állapot sem tartható sokáig. Megérkezett addigra a kabátom is, térdig érő, belül bundás, igazi meleg, téli kabát. Külön élmény volt abban a szűk studiószékben plusz 3o fokban téli kabátban végig ülni az előadást. Szerencsére szinte semmit nem értettem belőle (dramaturg barátnőm szerint ez normális, nem az én értelmi képességeimet minősíti, csak azért mondom), csak a képekben gyönyörködtem, úgyhogy nem kellett később sajnálnom, hogy a kényelmetlen állapot, a nyakamon és homlokomon gyöngyöző veríték miatt, a benedvesedett tenyerem, a plusz tíz kiló súly, a hátamhoz tapadt blúz és a kíváncsi tekintetek miatt nem bírtam eléggé figyelni az előadásra.

Alig másfél órával később átöltöztem, szinte visszanyertem a régi énem és boldogan viharoztam be a kocsmába, ahol hangos röhögés közben fogadtak a többiek, hogy hallották leszakadt rólam a szoknya, ott álltam neglizsében a színház előterében (ez persze nem volt igaz, túloznak).

A jó hangulatom pont addig tartott, amíg az este folyamán, jóval később, egy pisilés alkalmából a nadrág cipzárja is a kezembe maradt, aminek következtében egy este alatt a hátsóm és az elsőm kvittek lettek fedettség szempontjából. Szerencsére, akkor már ez sem zavart, térdig rángattam a blúzt, heherésztem a cipzárral a kezemben, heherésztek mások is, majd hazamentünk.

Ha valakiben az a falcs elképzelés maradt meg rólam, hogy egy rakás szerencsétlenséghez vagyok hasonló, akkor szeretném helyesbíteni a képet, nem, nem vagyok az, jó? és majd írok egy bejegyzést a sikereimről is.

64. bejegyzés a chirurgicáról

Alig másfél hónapja a pasim azzal szórakozott a munkatársaival, hogy másnap nem megy próbálni, mert megy a chirurgicára. A próbafolyamat rendben lejárt, az előadás megvolt, és ennyi késéssel bár, de a pasim mégiscsak eljutott a chirurgicára. Történt mindez péntek délután, amikor az álla alatt keletkezett daganat lassan akkora és olyan piros lett, hogy egy szem-orr-szájfestéssel akár egy részeges alak arca is lehetett volna. Klassz kis fogászati klinikának telefonáltunk, valaki fogadjon már minket, beteg az uram. A klinika tiszta, illatos, muzikális, falain festmények, az orvosok fiatalok, zöld és fehér köpenyben járnak, scholl papucsba bújtatott lábakkal. 5o-kérdéses teszttel kezdődött a vizsgálat, folytatódott a röntgen felvétellel, majd, 3 terem és négy ember után kedvesen eltanácsoltak minket a sürgősségre, ahol arcsebészettel foglalkoznak.

Ekkorra már egy kis izgalom is vegyült a dologba, nem mindennapi életterünk az arcsebészet. Mára már azzá vált, de erről majd később. Kedves maszkos doktor fogadott, majd elküldött engem, mint aggódó asszonyt, vissza a város másik végébe a klinikához, hogy hozzam a röntgen felvételt. Felcapl a klinikára, majd visszacapl a sürgősségre, egy műtétnyi várakozás, majd érkezik Dr. V., a gárdás. Fiatal és sármos, az a fajta, amilyent elképzelsz, amikor hallod a nővérkéket hajkurászó sebészekről szóló legendákat. Gyors eszmecsere kezdődött a kórházi befektetésről és a felelőtlenségről, majd doktor V. mondta, hogy egy diszkrét vágás az egész, kis csöveket behelyeznek a pasim állába, aztán kell járni tisztításra. Rögtön el is küldött a boltba egyhasználatos borotváért, vettünk habot is, titkon örültem ennek, persze, nem mutathattam, mégiscsak aggódó asszony voltam.

Az egész beavatkozás nem tartott 15 percnél tovább, közben olvastam egy kicsit a váróterembe, néztem a többi beteget, mindenkinek az álla alatt volt megvágva, gondolom ez olyan a dokiknál, mint nálam a sörözés, például. Telefonáltam is, barátoknak, családnak, képzeljétek, műtik a pasimat, egy kis nevetős szimpátiát vártam.

„Műtét” közben a pasim megjegyezte a dokinak, halkan, próbálva a hiúságát és egóját leplezni, hogy Ő, ő egy színész, sőt, tulajdonképpen Színész, de doktor V. csak annyit válaszolt neki, hogy felőle akármi is lehet, mert aki ilyen felelőtlen az meg is érdemli a vágást. Anyám szerint nagyon szexi, ha van valami kis vágás, forradás a pasi arcán, vegyítve ezt a színészettel egészen a Scarface-ig jutottunk fantáziálgatásban.

Nyakát, állát borító kötéssel szabadult, becsületszóra, hogy másnap reggel megy kötözésre, de vigyen magával kötszert, mert az nincs. Egész este szenvedtünk és sajnáltattuk magunkat, mint erős férfi, aki nem vállalja fel a fájdalmat, de jól esik a gondoskodás és mint erős asszony, aki mindezen átlát, de úgy tesz mintha mégsem.

Mentünk másnap reggel, ketten, mi a bajban is kitartunk egymás mellett, ismerősként léptünk be a sürgősség ajtaján, de meglepetésünkre más portás és más doki fogadott. Nagyon laza orvos volt, nyitott ajtóval dolgozott, gondolom az átláthatóság miatt, így lépésről, lépésre követhettem a tisztítás folyamatát. Nem mintha kíváncsi lettem volna rá, csak épp úgy alakult, hogy abból a pontból ahol én ültem fix azt a szöget láttam be, amit a pasim sebesült testrésze és dzsuvát felfogó kis tál az álla alatt zárt be. Aztán megpillantottam a dokit, szerintem kifejezett élvezettel vágta bele a csövekbe az injekciós tűt, hogy aztán addig forgassa ott, amíg minden kifolyik és közben folyton szóljon rá a pasimra, hogy ne mind mocorogjon. Gyors művelet volt, amit azzal zárt, hogy másnap reggel vigyen a kötszer mellett gumikesztyűt és fecskendőt is, 1o-est, mert nincs elég az intézményben.

Harmadik nap reggel már vígan sétáltunk a műtő felé, tudtuk, barátaink vannak ott, akikkel néha összejárunk és bár limitált társalgási témák vetődnek fel, azért mégis a mieink. Doktor V.-vel összefutottunk az utcán, régi ismerősként üdvözölt, a portás kedvesen és megértően mosolygott, aztán a maszkos is integetett nekünk, a pongyolás néni épp elhagyta a befektetőt, a tolószékes nénivel váltottunk egy cinkos pillantást, egyszóval otthonos volt az egész. Senki nem volt a váróterembe, kuncogtunk, jól éreztük magunkat, vártuk, hogy befejeződjön a nagyon komoly műtét, ezúttal zárt ajtók mögött, amely már 2o perce tartott.

Hirtelen, azonban, felbuzdult a váróterem élete. Dagadt arcú 1 és dagadt arcú 2 érkeztek, majd egy család gyermekestől, aztán a mentő egy plusz egy sebesülttel, majd a copfos nő, dagadt arcú 3 és dagadt arcú 4. Így ültünk ott és figyeltük az eseményeket. A mentős páciensek természetesen elsőbbséget élveztek, a sáros, vizes (kinn esett az eső), széles, nagydarab rugby játékos fiú és a szerencsétlen külsejű cigány-leánka, akinek folyt a szájából a vér. Rugby játékost kezelésbe vették, majd megérkezett a cigány-leánka anyja, aki hirtelen sírni kezdett és halálra vált arccal közölte az orvossal, gyors egymásutánságban, hogy vérzik a kislány. Kisebb veszekedés alakult ki köztük, mert doktor V. nem szereti a hisztériát és ennek hangot is ad. A váróteremben, minket leszámítva, mindenki megszeppenve hallgatta a vitát, a mellettem ülő dagadt arcú 3 remegő hangon meg is jegyezte, hogy nagyon ideges a domnul doctor. Jóindulatúan mosolyogtam, mondtam neki, ne aggódjon, ilyen stramm férfi ez a doktor V., de a szíve vajból van, mi már harmadik napja járunk ide, jól ismerünk mindenkit, jó orvos ez. Látszólag megnyugodott, a vita is elhalkult, hívták is a pasimat kötözésre. A doktornő szinte sikoltozott örömében, amikor meglátta a kabát zsebeiből előkerülő kötszert, 1o-es fecskendőt, gumikesztyűt, jól dreszált betegek voltunk, csak biztosra megyünk.

Hát itt tartunk most, barátaink visszavárnak minden reggel még 3 napig, azt hiszem, hamarosan közösen fogjuk megülni a fontosabb családi eseményeket is.